Éjfél lehetett, mikor a tizenegy órakor lenyelt Tardyl álomba rántott. S fél egy, mikor a telefon felébresztett. Tessék! – mondom, fülemhez emelve a kagylót, mire a drót túlsó végén megkérdezik:

– Nagy lakás?

– Nem. Tévedés.

De még arra se volt időm, hogy egy-két bosszús szót morogjak, megint jelez a telefon.

– Nagy lakás?

Amennyire bódultságom engedte, megpróbáltam összeszedni néhány értelmes szót, igazán indokolt méltatlankodásomhoz.

– Uram! Késő éjszaka figyelmesebben kellene tárcsázni!

– Ne oktasson ki engem! Kinek van oka bosszankodni, magának vagy nekem? Már a második tantuszt dobom be hiába. Mit gondol, hol találok majd éjszaka telefonérmét?

Ne aggódjanak érte: talált. Ha nem is a következő másodpercben, de négy-öt perc múlva megint csöng a telefon.

– Tessék…

– A fene egye meg! Megint maga az?

– Ki más lehetne, ha folyton az én számomat tárcsázza?

– Tárcsázza a maga számát a mindjárt megmondom kicsoda! Értse meg végre, hogy a Nagy lakást keresem!

S lecsapja a kagylót.

Most már ha tudnék, se merek elaludni. Igaz, kihúzhatnám a telefondrótot, de reggel hétre ébresztőt kértem. Mi mást tehetek, várom az újabb berregést. Nem sokáig. Megint fülemnél a telefonkagyló, de most már nem szólok, kezdje ő, hiszen már ismeri a hangomat.

– Nagy lakás?

Próbáljuk kedélyesre fordítani:

– No, nem olyan nagy. Igaz, nem is kicsi. Két szoba, fürdőszoba, konyha, előszoba…

– Hallja, ne vicceljen velem! Már négy forintomba került, hogy magának telefonja van, hogy maga egyáltalán megszületett! Mit gondol, eszem én a tantuszokat?

– Nem uram. Mást gondolok. Azt gondolom, hogy gyártja. De mondja, érdemes? Ilyen képességgel pénzt is gyárthatna, szép, piros százforintosokat. Tudja, hány telefonérmét vásárolhat száz forintért? Éppen százat. Ha minden percben bedob egyet a készülékbe, akkor is másfél órán át szórakozhat egyfolytában.

Most már csúnyát mondott. Valami olyasmit, hogy szórakozik az apám feje. S mondta ezt olyan dühvel, hogy nyugodtan szájamig húztam a takarót, bizonyára elege van a hiábavaló próbálkozásból. Rosszul következtettem. Hogyan is szokás mondani? Volt még egy dobása. Még volt egy bedobandó érméje. Nekem pedig, akinek nem hét, de kilenc határon is túl járt az álmom, beszélhetnékem támadt. Már örültem is az újabb hívásnak, csak mímeltem a bosszankodót.

– Hát sohase lesz vége? Nagyon szépen kérem, szánjon meg. Özvegy ember vagyok, hat gyermek apja. Az egyik, a legkisebb, éppen beteg. Torokgyulladása van. Szegényke itt zokog az ölemben, bőgnek a többiek is, hogy miért nem hagy minket aludni az apuka, miért kell apukának egész éjjel telefonálni?

És ez a valószínűtlen történet még valószínűtlenebbre váltott.

Az ismeretlen telefonáló nevetve kérdezte:

– Hat gyereke van? Hogy tudja eltartani őket?

– No ugye. Képzelheti, mennyit kell dolgoznom értük. S maga nem hagy aludni, én holnap nem mehetek munkába, lelkére veszi, ha ez a hat árva éhezni fog?

S már nem szólt, csak nevetett. Bizonyára látta maga előtt a hat apróságot, akik apjuk kabátját ráncigálva, kenyeret kérnek. Sokáig recsegett fülemen a nevetéssel teli kagyló, hiszen nem mindennap kerül ilyen vidám látvány az ember lelki szeme elé. Aztán csend. Feltűnően hosszú csend. Már derengett, már világosodott odakinn, már a szoba is megtelt a kora reggeli fénnyel, s én kétségbeesve ültem a rekamié szélén: még csak öt óra van, mivel fogom időmet tölteni a hétórai ébresztőig? Miért hagyta abba ez a kedves ember, miért nem hív föl még egyszer, milyen jó lenne még egy keveset társalogni.