Harmadik rész
 
 
Az első rémes kalandok a vadonban
 

Hova lettem a ládából én?

Nagyon is különös kihatás volt aztán életem, sőt a szarvasnép Körém csoportosult részének élete számára az erdővéd és kocsis verekedésének csúf mozzanatai közül az, hogy az erdész maga is értesült rólam.

Azért kellett az események sorrendjébe iktatnom az eltűnésem miatt való hajcihőt.

De máris rátérek, minő furcsa módon sodort sorsom más végzet felé, mint hogy az állatkertbe vigyen két tolvajom.

 

A facsúsztatónál előzőleg súlyos szerencsétlenséget idézett elő egy fiatal munkás. Több szegény társát agyonlapították a farönkök az ő könnyelmű mulasztása miatt.

Csendőrök vitték el megvasalva.

A felesége, szegény, éppen gyermekét viselte a szíve alatt, amikor börtönbe vitték az urát. A gyermekágyat pedig aznap hagyta el, amikor a völgy a szarvasszállítmány kibocsátásának ünnepét ülte.

A megbotlott munkásnak egész pereputtya szenvedett a vétke miatt. Alig mertek emberek közé menni. Mindenütt szemrehányások, átkozódások, gyalázkodások özönét kellett tűrniök.

A fiatal munkásasszonyt, kicsi csecsemőjével a karján, kicsalta az ünnepség a kunyhójából. De nem merészkedett még az idegen, összecsődült környékbeli emberek közé sem vegyülni.

Keresett egy alkalmas helyet a hegyoldalban, az erdőben, és onnan nézte végig az ünnepséget.

Amikor már a szarvasokat kieresztették, és a tömeg nagy része hazavonult, a kisebb része az erdészlak mögé tolakodott… a fiatal menyecske is lejött leshelyéről.

Hazaútja az erdészlak téres udvarán át volt a legközelebb.

A nap már lebukott. Az esti árnyék még vigasztalanabb elhagyottságot borított a vadszállítmány szekérsorának ládáira.

A menyecske álmatagon, kíváncsian nézegette a ládákat.

Ott állt meg most éppen az utolsó előtt, a nagy szarvastehén ketrece előtt, és fél füle az áldomás zaját hallgatta.

Egyszerre nyűgösködni kezdett a keblén a kisgyereke. Majd dühös, hangos sivalkodásba fogott.

– Csujte! Az istenfádat! Mit ordítasz?… Rám hozol valakit az erdészlakból, mit keresek itt?… Nem elég bánatot hozott rám apád… Sssssssste! – csitította és hajukázta karján gyerekét az asszony.

De a kisgyerek csak most kezdett igazi óbégatásba.

– Mi lelt? Becsináltál? Hiszen most tettelek tisztába az erdőn! – rázta, vizsgálta porontyát a menyecske. – Vagy éhes vagy megint? Most szoptattalak meg!… Na, gyere hát!

Minthogy nem lelt más módra a kis kölyök megnyugtatására, leült a szekér rúdjára, kigombolta emlőjét, és szoptatni kezdte gyerekét.

A gyereknek valami rosszul húzott madzag szorította a pólyában lábacskáját. Ezért ordított.

Tehát ha a szopás egy-egy pillanatra elfeledtette vele a fájdalmát, a másik pillanatban újra kezdte a jajveszékelést.

Az asszony tehetetlen, értelmetlen dühvel és aggodalommal állt a kis magzata nyafkaságával szemben.

Megrázta, rácsapott, rásikított:

– Hallgatsz?… Mert rögtön a földhöz lapítlak, átkozott fattyú! Az apád rossz vére dolgozik benned, hogy keserítsd az anyádat!

De hirtelen torkába fulladt a hang.

A tekintete éppen az erdőszélen kalandozott e pillanatban.

Az erdőszélen kikukkant a rétre a nagy, szürke szarvastehén. A feje riadtan, fájdalmasan ingott, pont úgy, mint aki az asszonyt figyeli…

Aztán egyszerre hatalmas bőgésbe fogott. Egy elnyújtott, éles trombitálást, majd szaggatott vakkantásokat lökött az alkonyi homályba a szarvastehén gégéje.

Az asszony meredten, karikára nyílt szemmel, csecsemője hangversenyéről megfeledkezve bámult a szarvasra.

Mintha valami babonás, földi valószerűségeken túlsugárzó megvilágosodás cikázta volna be elméjét. Máris tisztában volt, hogy ez a szarvastehén segélyét kéri. Nemcsak látja őt, de tudja, hogy ő az, akinek a szolidaritásához, szövetségéhez bízvást folyamodhatik.

Az elhagyottság, az anyák fájdalma, ez az erős, kettes szolidaritás kapcsolt az asszony lelkében:

– Mi bajod neked, te szegény tehén? – hebegte készséges jóindulattal a szarvastehén felé. – Akarsz itt valamit?

Szünet következett. A banda idétlenül, szinte kellemetlenül visongott az erdészlak háta mögött. A szopós gyerek hányta magát, kékülve a sírástól, anyja keblén.

A szarvastehén mozdulatlan szobra ott állt az erdőszélen.

De most újra moccant. Megeresztett még egy hangosabb, kétségbeesettebb bömbölést.

Hát erre, a ládából, pontosan az iménti felnőtt szarvasbőgés fisztulás, gyönge mása felelt.

Az asszony fölugrott a szekér rúdjáról. De ijedelem nélkül:

– Ahán!… – motyogta. – Mintha tudtam volna. Itt a gidója a ládában… Na ilyet!

 

Igen!… Én adtam hangot, kicsikét elkésve, anyám szavára a ketrecemből.

Az alkonyat, születésem óta, mindig mély, nyugodt álom ideje volt Számomra.

Miért? Mert mindig akkor következett be a táborozás utunk alatt. A szekér döcögése megszűnt. Következett az etetés és aztán a teljes nyugalom. Anyám megszoptatott, és lefeküdt nyugodt kérődzésre. Így aludtunk mindig zavartalan, együttes álmot ezekben az órákban.

Az ilyesmi pedig, pláne piciny állatnál, periodikus. Az alkonyat ideje, itt, magányomban is, ellenállhatatlanul mély álmot terített rám.

Éhes voltam, szomjas voltam. A kocsis elfelejtett gondoskodni rólam. Otthagyott. De az álom jótékony hatása elzsongított, minden kényelmetlenség, kínzó vágy és gondolat ellenében.

Egészén furcsa álmot láttam akkor ott, a láda szögletében gubbaszkodva.

Újra az állatkertben jártam. Az egész kert nagy, szabad, virágos, fás, patakos Édennek rémlett. Csupa kedves rokon szaladgált, enyelgett, csevetelt benne. És a levegőt valami édes tejillat töltötte meg. Ugyanannak a tejnek az illata, amelyet makrancosan elutasítottam hidegsége és szokatlansága miatt a kocsmában és állatkertben.

Most áldott módon hűsítő zamatúnak éreztem. Száz és száz edényben állt ott a tej. Odamentem, és ihattam akármennyit belőle.

Meg is tettem. Ittam és ittam, csemcsegve gyönyörrel. És a szívem tele volt hittel, hogy csakis csodák és boldogság környeznek ezentúl.

Anyám nem volt mellettem. De olyan bizonyossággal vártam, hogy megjelenik, és akkor sohasem szakadunk el egymástól.

Nyüszögtem és vakkantgattam álmomban. Ugrándoztam, köröltem és ágaskodtam az ujjongástól.

Egyszerre anyám jól ismert bőgése hatott fülembe…

De mi ez?… Hirtelen sötétre vált körülöttem a sugaras szarvas-Éden… A túlvilági örömök mintha elsatnyultak volna hirtelen a valóság durvább, de édesebb öröme ígéretével…

Megrázódtam! Buksimat beütöttem a láda kemény deszkájába.

És fölébredtem.

Akkor, egypár pillanatnyi kábult, kavargó, ígérettel színezett csöndre, hirtelen belehasított a levegőbe tényleg anyám ismerős, hívó bömbölése:

– Mégsem jössz?… Nem bírok elmenni nélküled!… Még lejjebb jöttem utánad az erdőn. Innen egész közelről szólok hozzád, néhány szökelléssel elérhetsz.

– Mennék – ugrottam föl keserves bőgéssel –, de fogva tartanak!

A bőgés után nyomban azt neszeztem, hogy egy kéz matat a láda ajtóján. Fölnyílik az ajtó. Elég rés van, hogy máris kitörjek rajta.

Ám tüstént orromba nyilallott annak a fájdalomnak az emléke, amelyet az erdővéd furkósának görcsei okoztak, amikor visszakergetett, mert anyám után akartam rontani.

Meghőköltem, és visszamenekültem a sarkába.

 

Amikor a munkásné fölheppent a szekérre, hogy megkémlelje a ládát, édesanyám, a nagy szürke szarvastehén rémülten húzódott vissza az erdő fái közé.

És nem mutatkozott többé.

Az asszony gyorsan bekötötte kendőjébe pólyás babáját, hogy a keze szabadon legyen mind a kettő. Nem bánta, sivalkodjék porontya.

A láda ajtajának esett.

– Tyűha! – állapította meg. – Itt nyílik az alulról. – Azzal jócskán felemelte az ajtót, és belekukkant: – Jékulárom! Csakugyan, mekkora kis gidó! – meresztette szemét rám a láda homályába. Majd a láda ajtóját félig nyitva tartva tűnődött izgultan: mit tegyen?

Kieressze anyja után ezt a kis jószágot? Szabad-e ez, ha egyszer benn hagyták a ládában, elszakítva anyjától.

Ezen ókumlált.

A büntetésre gondolt, a csendőrbilincsre, amelyet az ura kezére csatoltak, és az övére is rákerülhet, ha az uradalom tulajdonát herdálja az én kieresztésemmel.

Ámde egyszerre vad indulat csapott át az asszony lelkén.

Igaztalanul, az ura vétke miatt mennyi bántódás érte az emberektől itt a telepen. Az átkozott uradalom szedte ki a zsírját az urának, hogy álmosan rosszul ütötte ki az éket a tartófából, amikor az társára zuhant…

Ki veszi észre ha kárt tesz most az uradalomnak, ha kibocsát engem, a visszatartott szarvasborjút?

Ezt súgta dühe az asszonynak. Aztán pedig elérzékenyülésre hangolódott.

Anyám hív engem kétségbeesve az erdőből. Egy szarvastehén is csak olyan boldogtalan, elhagyott, mint az emberanya. Borja után éppúgy emésztődik, mint ő a párja után.

Az asszony keze beragadt a láda ajtójába és tágra-végre rántotta le. Akkor vette észre, hogy a ládák ajtója úgy van csinálva, menetelesre ereszthetik, mint egy padlót. A láda lakója lesétálhat rajta a kocsiról. De föl kell pockolni egy léccel, amely rajta lóg. Ezt a műveletet hirtelen elvégezte a munkásné. Aztán bekiáltott nekem a ládába:

– Gyere, kis angyalom! Fuss anyád után!

És ő maga is futásnak akart eredni, hazáig. Ne vegye észre senki, hogy itt járt…

...

Megjelenés napja: 
július 12.