Üres a kő. Nézd, rajta semmi nyom…
Köre fáradtan önrévébe fut.
Asztalt mintáz… És hallgat a torony…
Hogy merre jár, nem jelzi semmi nyom.

Elengedte küszöb, tető s az ágy.
Korsója még locsog, de csak badar
mesét s így egyre nő a nagy talány
s még jobban ködbe vész a messzi part…

Hálátlan tárgyak és csigás kövek,
ti is temetni tudtok csak csupán?
Hát hol a jel s a borsodzó szöveg,
mely elrepít a nagy titok után?

Mondd, merre leng tündöklő szelleme?
Mutasd meg lomb a bimbózó kaput,
honnan szárnyalva zúg a nagy zene…
Vagy síron át visz oda csak az út?

Fürtös csigákkal alvó szürke hát,
évmilliókat rejtő vak köved
mikor zengi a nagy titok dalát,
megzengetvén a csigás kürtöket?

És hol a bérc, amely kihirdeti
– miként az angyal teszi egykoron –,
hogy még véresen lássuk meg színét
a honnak, mely túlnőtt a csontokon…

Vagy így jobb tán? Kövek, tárgyak között
lapulni vakon, mint a kőbogár?…
A nagy titok páncélba öltözött!
Nyakunkba ült s mellünkre lóg a zár.
 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
április 16.