Emlékszel még, barátnőm, arra a reggelre,
a Lakba vivő úton, a Felvég felett?

Te talán elfeledted,
de én nem,
én ma is ott látlak,
mikor elmégy mellettem az utcán,

még nem szállt fel a harmat,
de már melegen sütött a Nap,

a nyári szünidő kezdete lehetett, június,
kalászát hányta már a zab,
körülölelt bennünket kétoldalt,
eltakart a zöld gabonafal,

fürj szólt a közelben,
jött a suhintás,
és rávágott a pitypalatty,

csak ketten voltunk,
napszámba jártunk,
és kapával, tarisznyával felszerelve, a földön ülve társainkra vártunk,

könnyű kartonruhát viseltél és rövidujjú blúzt,
alatta már domborodott a melled,
de még ártatlan voltál,
szőke, mézszínű és szép,

borzongtál kissé,
karodon felálltak a pihék,
de várakozón néztél rám,
hogy mi az a fontos,
mit mondani akarok,

szeretőd és oltalmazód szerettem volna lenni,
mint Iluskának Jancsi a János vitézben,
bár csak hadiárva voltál,

jó lett volna,
ha az vagyunk végre,
minek a kapufirkálások tartanak,
egy pár, a valóságban is,

de megnémultam,
elém tolakodott egy kép,
a lábad folytatása,
melyet nem láttam,
mert illemtudóan eltakartad a szoknyáddal,
és a combod köze,
melyet sokszor elképzeltem,

előttem van most is,
csak más szoknyák alatt keresem,
mert sok-sok év telt el azóta,
férjhez mentél, megöregedtél,
és végbe ment rajtad is a szörnyű változás,
de azt már nem tudja elrejteni a ruhád.
 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
június 13.