A kiűzetés napján meg a káini gyilkosság reggelén
lehetett az Éden ilyen faggyal vert, magába forduló,
kárba veszett a föld java, s tengődik, ami ép maradt,
mert az égnek büntetnivalója van még valamiért,
reszket magas szárán a vadzab, kókad lent az eperlevél,
hullott, csóvás bogyóiból sző a meggyfa kárpitot,
a szélütött diófa virága annyi kukacra feketült,
ahány smaragd-rögöt a nyár a lombjában nélkülöz,
a labdarózsa félrehúzódva rejtegette szégyenét,
amíg észre nem vettem patyolatán a foltokat,
ahogy a vér a pólya alatt megalvad az ujjakon,
s a finom fehér anyagon már barna piszokként üt át.

A kert szelíd növényei, s az otthonos cinkék, rigók,
nem foghatják föl, mi történt, s miféle ok miatt
kezdte a Teremtő a sorban rajtuk a büntetést,
hogy velük sújtsa majd a kevély és mohó fajzatot,
mint tette akkor is, mikor Káin Ábelra tört,
aki vak dühéből arra riadt, hogy a másik test kifeszül
a mellén keresztbe vetett roppant árnyék alatt,
mert a pásztort szerette Isten, nem a földművelőt,
rá sem tekintett arra, mit áldozatul hozott,
mintha a tiltott fa gyümölcse mosolygott volna rá,
jobbnak látta öccsére uszítva, maga ellen lázítani,
hogy aztán mint a testvérgyilkost száműzze színe elől.

Mintha egy Édentől keletre eső gyümölcsös volna itt,
mert a száműzött utódai nem felejthetik földjüket,
almafát ültetnek, hogy majd a keresztezések fajtáiból
korai édeset s fanyar téli almát szakítsanak,
s ahogy a hónapok haladnak, az év tengelyén forduló
idő szerint nyílik most ez a buja pünkösdi rózsa is,
a körtefalevelek tükréből rengeteg napocska süt,
mert mégsem lehet annyi baj, amitől elapad a zöld,
bár a hűségem lassan már szenvtelenre hűl,
s jöttment látogató, sajnálkozom csak a látnivalón,
szivárog mégis az emlékezet hajszálerein valami derű,
elveszett földem felől erősít engem is valami biztató.