A csősznek a lánya, olyan tizenegy-tizenkét esztendős kisgyermek, minden reggel valamivel hét óra után feljött hozzám a szőlőbe, és letette a présház asztalára a tejet. Mázas kancsóban hozta, és szép vigyázva lépett vele, hogy meg ne löttyenjen.

A negyedik napon azt mondja nekem:

– Igaz, hogy maga pesti ember? – Nekitámaszkodott a présház oldalának, az egyik térdét magasabbra húzta, talpát a falnak vetette, a kezei a háta mögött.

– Igaz! De azért megférünk mi egymással, ne veszekedjünk…

A nap friss volt, a víz a vederben hűvös és kemény, a törülköző a vállamon.

– Nem azért mondtam!

– Nagyszerű… Annyira nagyszerű, hogy ha nincs kifogásod ellene, akkor magamra veszem az ingemet…

Kedvesen megvonta a vállát:

– Felőlem felveheti!

Kiloccsantottam a vizet a homokra. Az asztalon a kancsó mellett szalonna, kenyér, paradicsom és a késem.

– Gyere, egyél szalonnát!

– Maga igazi pesti?

– Nem eszel szalonnát?

– Maga nemcsak úgy odament, aztán már azt mondja, hogy pesti?

– Á… – mondtam. – Én annyira pesti vagyok, hogy jobb nem is beszélni róla. Kapsz paradicsomot is…

– Mondja… látott ott hajót?

– Milyen hajót?

– Amék a vízen megy, rendes hajót?

– Ó, olyat? Én ne láttam volna? A fő hajóskapitány pontosan a mi házunkban lakik a szuterénben, mindennap együtt hajózunk a munkába!

A szalonna hasadt a késem alatt, akár a vaj, megnyílt a paradicsom is, és a szikkadt, illatos kenyérből levágtam egy karéjjal.

– Nem hiszed?

A kislány hallgatott. Állt a falnál, a feje kissé oldalt biccent, a szemei rajtam, az arca végtelenül komoly.

– Én igaziból akarok beszélni magával!

Állta a tekintetemet. Kék szemei voltak, a haja mint a mesékben, szőke, vagy valóban olyan, mint a kalász, fehér ing, alatta piros, foltozott szoknya, a talpa meztelen.

– Bocsánatot kérek – álltam fel a helyemről –, becsületszavamra láttam hajót, még akkor is… Ha a kapitány nem lakik nálunk!

Egy pillanatra a földre ejtette a tekintetét.

– És… és egészen nagy hajókat is látott?

– Láttam! Formásak, és többnyire nagyon kedves nevük van és két kéményük…

– De azt a hidak alatt behajlítják!

– Nem értem…

– Amikor a hidak alatt mennek, akkor behajlítják a kéményeket, mert másképpen nem férnek el…

– Ó! Te be akarsz csapni engem, barátom…

– Olyat látott, amelyik a víz alatt megy?

– Nem. Pedig már gyermekkoromban olyasmit szerettem volna kormányozni… De hát, ilyen az élet, ne is beszéljünk róla!

Elvette a talpát a faltól, egymás mellé helyezte a lábait, s míg sajátos mozdulattal elsimította magán a szoknyát, az ajka köré finom mosolygás gyűlt.

– Akkor olyat sem látott, amék magától megy!

– Hát… – mondtam. – Mármint amelyik mit csinál?

– Magától megy!

– Ja, olyat!?

– Olyat – mondta.

Egy kenyér, egy szalonna, egy paradicsom – huszár!

– Olyat nem láttam!

– Pedig van olyan!

– Mármint hajó, amelyik magától megy?

– Magától! Nem kell hozzá semmi, ami hajtsa, megy, csak úgy, magától!

Átvetettem a lábam a lócán, a kés a kezemben kenyér, szalonna a másikban.

– Igazat mondasz?

Magasabbra emelte a fejét.

– Én igaziból beszélek magával.

Komoly, szigorú volt a hangja. Aztán kis idő múlva megint apró mosolygás lebbent az arcára, s éppen csak rám pillantva, úgy kérdezte a homokon tartva a szemét.

– Azt sem tudja, hogy ha magától megy, akkor miért tud menni?

– Nem tudom…

– Mert az, egy technikai vívmány!

Felemelt fejjel, hangosan mondta. De a tekintetében, apró kis ijedtség bujkált, dacos és kedves, egészen apró kis ijedtség.

– Technikai vívmány! – mondta még egyszer, de már szigorúan és határozottan.

– Így már más – mondtam. – Tökéletesen más az egész! Tudod: nincsenek is hajós barátaim! De azért ne haragudj rám!

Ugyanúgy vonta meg a vállát, mint az előbb.

– Maga ezt nem tudta?

– Hát…

– Olyan nagy városban lakik, és mégsem tudja?

A tej még őrizte a szűz meleget, a szám és a kancsó között vékony erecskékben szaladt a nyakamra. A kancsó koppant az asztalon.

– Hogy is mondjam…

– Tudta vagy nem tudta?

– Hát, őszintén szólva, úgy némiképp…

– Az mit jelent, hogy némiképp?

A szeme nagyra nyitva az arcomon, s a homlokán ott a kis vonás a két szemöldöke között.

– Azt jelenti, hogy félig-meddig tudtam…

– Az a némiképp?

– Az!

Csak a pillái alól nézett rám.

– Igaziból beszél?

– Igaziból!

Lassan a tőkékre fordította a fejét, aztán még egyre összevonva a szemét, rám rebbent a pillantása, s azt mondta: – Én is tudtam! Szokom is mondani mindig… Csak – rebbent a tekintete: – Csak akartam tudni, hogy maga tudja-e?

Az arca piros volt, mint a pipacs vagy a rózsák. Hátrahajlította a fejét a falhoz, mint az előbb tette.

– Hát tudta némiképp?

– Nem hiszed? Hiszen igaziból beszélgetünk.

– Akkor mondja meg, hogy mitől megy magától?

– Hát!… Az úgy magától megy, mert nem hajtja semmi, mert ha hajtaná valami…

– Olaj vagy szén! – mondta, és megbiccent a feje, mint a virágok a szellőben.

– Persze, persze…! Ha azok hajtanák, akkor nem menne magától, és akkor… akkor nem lenne technikai vívmány!

Miközben beszéltem, elmozdult a faltól, és ment az ösvény felé, kissé oldalt hajlított fejjel, rám figyelve. A nap lent, a szőlő aljából már a fák fölé emelkedett, és gazdagon locsolta a földet.

– Nézze meg, amit mutatok! – áll meg előttem, az asztal túlsó oldalán. – Igaziból nézze, úgy, ahogy én mutatom…

A kancsót arrább tettem, köréje a kenyér, szalonna, paradicsom. Felkönyököltem:

– Koncentrálni fogok!

Rám nézett.

– Most azt figyelje… amit én mutatok!

Feltérdelt a lócára, ott, a másik oldalon, és apró kavicsokból kis kört rakott ki az asztal lapjára, s a kör közepére, oda helyezett egy nagyobbat.

– Azt mondja meg, hogy ez mi! – Lépett le a lócáról, és a háta mögé rakta a kezeit.

– Hogy ez mi?

– Ez! Attól megy a hajó magától!

– Ez itt egy kör kavicsból kirakva, közöttük nagyobb kavics!

– Na… Azt ott, azt a nagyobbat középen, hogyan nevezik?

Az arcán figyelem, szigorúság és kedves nagyképűség.

– Nem tudom, mire gondolsz…

– Arra, amitől a hajó magától megy…

– Aha… Akkor az ott: mag!

– Nemcsak úgy mondják – rázta meg a fejét –, hosszabb annak a neve!

– Akkor atommag!

– Most találta ki, vagy tudta?

– Tudtam…

Felpillantott az arcomba.

– De amit most kérdeznék, azt nem tudná megmondani!

– Megpróbáljuk – mondtam, és néztem én is a kavicsokat.

– Mert annak a neve már nehezebb… Olyan, hogy az ember akár el is felejtheti!

– Hát, halljuk csak…

– Nem olyan könnyű azt mindig észbe tartani…

– Nocsak…

– S ha egyszer az ember elfelejti, akkor várhatja, míg eszébe jut…

– Hadd halljuk!

– Én tudom – mondta. – Nem hiszi?

Piros volt megint az arca, mint a pipacs.

– Dehogynem… Most meg azt akarod tudni, hogy én tudom-e!

– Aha! – mondta, és beharapta kissé az ajkát a gyöngyfogaival.

– Na, mondjad!

– Hát, azokat – és rámutatott a sok kis kavicsra az egyetlen nagyobb körül –, azokat meg tudná-e mondani, hogyan nevezik?

Átkönyököltem a másik karomra.

– Nehéz dolog!

Megszeppent.

– Nem tudja?

– Hát… Hogy is mondjam csak?

– Magának azt tudni kell, ha pesti!

– Persze, persze…

– Van olyan újság, amiben az benne van…

– Mi van benne?…

– Annak a sok kicsinek a neve… az újságban!

– Na, várjál csak!

Ráncba húztam a homlokomat.

– No!… Gondolkodjon csak… – mondta, és szemben velem, csakúgy, mint én, beletette az arcát a tenyerébe. – Csak gondolkodjék…

A homlokán neki is apró ráncok.

– Gondolkodjék csak…!

– Megvan!

– No!! – s előrehajolt, a szemei, mint a csillag, felragyogtak.

– Elektron! – mondtam.

Lassan visszahajolt a helyére. A szája körül mosolygás támadt, s míg bújócskázott az arcán, ránézett az asztalra, a kis kő elektronokra.

– Én is tudtam! – s elkezdte sepregetni az összegyűlt morzsát az asztalról. – Én is tudtam! Tudtam a másikat is… Minden ilyenből van, még a maga bőre is meg minden, s ha ezeket megpiszkálják, hogy másképpen álljanak össze, akkor attól mén a hajó is!

– Még jó, hogy eszembe jutott…

– Mert elfelejtette! – mondta. – Mert nem tudta megtartani a fejében… Pedig mekkora nagy feje van!

Kacagni kezdett.

– Na, Isten áldja… Holnap hozom megint a tejet.

Nyújtózkodtam:

– Áldjon meg téged is, szép húgom, az Isten…

A kancsó már a kezében volt, töltötte át a lábasomba. Megállt a keze:

– Én azt csak úgy köszönésből mondtam!

– Micsodát?

– Az Istent! Hogy isten áldja…

– Elhiszem…

– De maga komolyan gondolta, azért mondta olyan hosszan…

– Nem értem…

– Mert azt csak úgy szokás mondani… mert az nincs!

– Micsoda nincs?

– Isten – mondta. – Ilyenekből van mindene! Ezekből a kicsikből meg a nagyból, amék középen volt!

– Komolyan mondod?

– Hát!

Odaléptem hozzá:

– Nem tréfálsz?

– Maga nem tudta?

Elvettem a kezéből a kancsót, és lassan áttöltöttem a tejet a lábosba.

– Nagyon különös gyermek vagy…

– Lány vagyok én, nem gyermek… – mondta –, mert ezt így mondják minálunk a falusiak, tudja… – tette hozzá.

– Különös gyermek vagy!

– No, Isten áldja! – köszönt, s paskolva a talpával a homokot, lement az ösvény felé, s lóbálta a kancsót a kezében. – Holnap későbben jövök, mert viszek sót a marháknak, ha elmenne, hagyja kint a lábosát!

Eltakarta a tőkék zöldje. Én meg felvettem a kavicsokat a földről. Forgattam a tenyeremben. Aztán kiraktam őket az asztalra a tej meg a kenyér mellé úgy, ahogyan ő rakta volt, szép karikára. Felkönyököltem, néztem őket, mintha soha nem láttam volna.

Szerző: 
Megjelenés napja: 
február 14.