Gigi nagyon korán akart elmenni, úgyhogy Sándor számíthatott rá, hogy egyedül marad a műteremben.

Erős, nyers áprilisi nap sütött a környező romházak felett – tárva volt a párizsias erkélyre nyíló ajtó, már amennyire ki tudta nyitni, hiszen azon vezette még nemrég a kályhacsövet, és egyik odarozsdásodott darabja még mindig kilógott belőle. Ha az óriási heverőn feküdt, a szoba másik végében, az a kerek nyílás olyan volt az éjszakában, mint a telihold. Nem is volt barátnője, aki abban a pillanatban, hogy az idegen takarót magára rántotta, ne mondta volna: „Jaj de fura, olyan, mint a hold.” És Sándor, aki amellett, hogy festő, még udvarias is volt mindig, olyan élénk, meglepetést színlelő örömmel üdvözölte ezt a hasonlatot, mintha először hallotta volna életében. A leszerelt cső kint hevert a balkonon („on a balcony” – ezt meg művelt költő barátai mondták következetesen, valami Browning- vagy milyen vers címét idézve, ha kiléptek a cingár rácsozatú, szédítő kis erkélyre, mely úgy lebegett a Krisztinaváros cseppkőbarlangra emlékeztető romjai felett, mint egy kis drótból font kosár, melybe a vendéglősök muskátlikat szoktak tenni) – szóval a kályhacső, mely oly sokszor fújta befelé a széngázos füstöt télen, ott hevert a balkonon, az április bárdolatlan, nyers napján, várva Andersenét, aki majd népmeséből, Freudból, szecessziós spleenből megírja a trónjavesztett kályhacső magánbeszédét. Sándor egyelőre csak annyit tudott róla, hogy egész éjjel ide-oda gurigázta meg zörgette a szél, de sem neki, sem Giginek nem volt ereje felkelni és valahogy rögzíteni a dolgot – mikor végre a szél elunta magát, akkor meg az eső kezdett cseperegni, és az pötyögött rajta, mint sörét az üvegen, avagy – ami már alig nevezhető hasonlatnak ebben a műteremben – a mennyezeten átszivárgó víz, az alája állított palacsintasütőkön, lavórokon meg nyitott esernyőn.

Erről aztán Mednyánszky jutott eszébe – a heverő fölötti kis könyvespolcokon ott feküdt a szürke fedelű album, melyben épp előző este olvasta Mednyánszky naplójából vagy leveléből, hogy Párizsban beömlött a zápor a műterembe, anélkül hogy ostrom is kellett volna hozzá. Giginek ugyan nem sok kedve volt Sándor Mednyánszky-elemzésére, de azért lapulva mégis meghallgatta, mert remélte, hogy Sándor elfelejti az ide-oda hengergő kályhacsövet a balkonon, azaz nem fogja megkérni (ezer önócsárlás között, ahogy már szokta, ha pasa módjára kiszolgáltatta magát), hogy Gigi bújjon ki a meleg paplan alól, és Sándor fürdőkabátjában tegyen egy téglát a cső mellé, hogy ne hemperegjen.

Ez szombat éjjel volt, és akkor már rájött Gigire az „anyaság”. Volt egy fia Sándortól, és ezt Rómaifürdőn neveltette pár más szegény gyerekkel együtt, egy református papnál. Vasárnaponként lehetett meglátogatni, Sándor nem ment ki soha, hosszú ideig Gigi sem: de pár hete megszállotta az anyaság, és mint a delejezett nő a cirkuszban, egy vurstli Svengali hatására, avagy tán bizonyos állatok a Brehm Alfréd nagy „kiábrándulás regényében”, ahol óramű pontossággal rájuk jön a szerelmeskedés vágya: így volt Gigi az anyasággal – hét közben a fia eszébe sem jutott; ha egy fillér pénze volt, azon vagy virágot vett Sándornak vagy cigarettát magának az alagút végén üldögélő zugtrafikostól – napokon át kuporgott Sándor megmentett óriási karosszékében, szunyókálva vagy szerelmi ábrándjait írva Sándor egy-egy rajzának hátára, amiből mindig nagy veszekedés támadt, mert Sándor ugyan sok minden volt, de sznob és öntelt aztán soha, viszont ezt a gyermekes, állatias nemtörődömséget, ahogy Gigi Sándor egy-egy rajzának fehéren maradt szélére oda tudta írni pufók, naiv gyöngyvirág betűivel, hogy szeretlek, pu-gi, 1946. április 5. (a „pu” az puszit, a „gi” Gigit jelentette – a magyar nyelvvel egyébként úgy bánt, mint a csecsemő egy precíziós műszer hajszálrugóival) – szóval Sándor mégis „tiszteletlennek” tartotta Gigi frivolitását ebből a szempontból („tisztelet, tisztelet – mentegette magát Sándor –, persze hogy hülye szó, és félre fogod érteni, a világért sem kívánok sem magam, se a „művészet” számára tiszteletet, de azért ez az állati közöny, mint egy sáros lábú macska egy félig előhívott röntgenlemezen” stb., stb.).

Pedig Gigi nemcsak ezt csinálta – néha vígan bele is rajzolt, sőt karcolt Sándor képeibe: ugyanakkor a legszentebb hittel – igazán nem tettetésből – előadta, hogy Sándor minden ceruzavonása, hacsak odaejti a papírra, és az véletlenül nyomot hagy, már tabu és ereklye a számára. Szóval effélékkel töltötte el a hetet.

Dolgozni nem szeretett – ha Sándor anyja vagy más nő, gyakran az éhenkórász modellek, megjegyzést tettek arra, hogy a műterem piszkosabb, mint azt a bohémség megkívánná: hirtelen mérges lett, mint a pulyka, sírt, rikácsolt, szenvedett és magyarázott, aminek nagyjában olyasmi volt a kihámozható magja, hogy ő szenved, ő beteg, a munka csak képmutatás, minden nő, aki takarít vagy főz, csak aljas színésznő és álmártír, mind csak azért csinálja, hogy őt kínozzák – őneki viszont senki sem ad pénzt orvosra, ő bezzeg tudja, hogy ki a Krisztus, és ki a sátán – mire aztán mindenkinek bocsánatot kell kérni tőle, és a szegényebb külteleki modellek tenyérből etették a nyafogó princeszt.

De szombat este egyszerre anya lett. A leglehetetlenebb rongyokat szedte össze a műteremben – olyan szomszédoktól, akikhez csak az uruk zsebéből kilopható Virginiákért szokott átcsengetni, most elhasznált fuszeklikat kért, ködbe vesző szemekkel és Tusznelda-orrhangon elégiázva arról, hogy a gyermeke rongyokban jár, hogy nem törődik vele senki, éhezik, szomjazik, fázik. Naivabb nők még megkérdezték ilyenkor, hogy Gigi nem segíthetne-e a dolgon, például mehetne állásba és más effélét: Gigi számára persze mind fantasztikus, sőt szürrealista dolgok – erre Gigi részben megint előadta, méregtől és gyűlölettől zokogva a dolgozó nők képmutatásáról és kizárólag az ilyen gyöngyház-testű halcionok elleni viselkedéséről szóló elméletét – másrészt meg: hogy ő minden reggel végigolvassa az apróhirdetéseket, és kijegyzi az állásokat, de mikor veszi a táskáját, hogy menjen – Sándor így nem engedi, vagy úgy tartóztatja, és ő különben is beteg.

Közben itt még tán valami igazság is volt: elvégre Sándor valóban egyformán utálta a naplopást meg a munkát – tulajdonképpen csak azt gyűlölte Gigiben, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül lopja a napot, és végzi azzal az apróhirdetés-kutatást, hogy álarcot vág ki magának az újságpapirosból, és abban nézi magát órákon át a tükörben – míg közben az állandóan velük lakó, öregedő modell, aki háztartásukat vezette, már hajnalban pucolja Gigi cipőjét vagy sorba áll fagyott lábaival, melyen már nem segített az Otba-röntgen, ahova Sándor beprotezsálta – csak azért, hogy Giginek legyen cigarettája. A dohányjegyeket úgy lopta idegen nők sziszegő, cipzáras táskáiból vagy Sándor barátainak zsebéből, mintha csak egypár vadszőlőlevelet tépett volna le a befuttatott falról, hogy az asztalt díszítse vele. De mikor Sándor ezt utálta, akkor bizonyára nem az erkölcs indulatoskodott benne, hanem az irigység. Miért nem tud ő is ilyen természetesen frivol lenni?

...

Megjelenés napja: 
április 30.