Buzgó Péter hónapok óta nyomta már az ágyat, végigfeküdte a tél végét, elsuhant beteg ablaka előtt a tavasz, elszáguldott a nyár is, s ezeket a gyönyörű változásokat, újulását, érését, s hervadását az időnek, nyakig betakarva dunyhájával, csak szemével s orrával tapasztalta. Már betegsége elején szembe fordította ágyát a kis kocka ablakkal, s ez az ablak volt számára a világ. Télen a szürke, tömött eget bámulta, tavasszal a kecsesen sétáló bárányfelhőket, nyáron pedig a tiszta kék ég végtelenjébe fürdette a szemét. Februárban és március elején erős hószagot szívott a tüdejére, májusban az orgona illatot kóstolgatta, behunyt szemekkel, szinte látta maga előtt a pompázó fákat. Augusztusban nehéz, dús illatokat hozott a szél. Mintha minden múló erő a kinti világból őt választotta volna új szállásának, ahogy fáradt, vénült az idő, úgy kapott lábra Buzgó Péter. Mintha a szép tiszta egeket itta volna föl s örökre magába gyűjtötte volna, szép, egészséges derűvel csillogni kezdett a szeme.

Ősszel már joggal reménykedett, hogy nemsokára elhagyhatja az ágyát. Ekkor jöttek a látogatók.

Először Szakácsnénak ötlött eszébe a gondolat. Reggeli bevásárlásra ment, épp a ház előtt haladt el, amelyiknek egyik ablaka mögött Buzgó Péter nyomta az ágyat. Erős köhögés jutott a füléhez. A megvert betegség utolsó ugatásai voltak ezek. Szakácsné továbbment. Finom, kecseskedő lépéseivel úgy járt, mintha a föld érintésétől is féltené magát, mélyen fityegő szempillája alól, óvatos, fürkésző szemekkel nézte az utat, és a legkisebb vízcsöppet, kavicsot, lehullott levelet úgy kerülte ki, mintha tisztátlan embertől félne, nehogy hozzáérjen. Nem először hallotta ezt a köhögést a kis ablak felől, és tudta, hogy a fiatalember hónapok óta beteg. Szinte napról napra, bevásárlásai során az ablak előtt elmentében, követni tudta a betegség lefolyását. Ebből a köhögésből, amit ma hallott, megértette, hogy a betegség vége felé jár, és a fiatalember rövidesen meggyógyul.

Ekkor jutott eszébe, hogy segíteni fog. Az első elhatározása büszke érzését azonban bizonytalan félelem és kellemetlen gyanú váltotta fel. Egy pillanat alatt elsápadt, aztán szokatlan fürgeséggel megfordult, és szinte szaladva ment vissza a házhoz, ahol a beteg ember feküdt. A rácsos kapu előtt megtorpant, de aztán nagy elszántsággal nyitott be az udvarra. Öreg, vászonzubbonyos férfi sepergette az őszi leveleket. Nem vette észre a kapu nyílását, s a hosszú seprő egyenletes suhintásával tolta nagy kupacba a leveleket. Szakácsné először köhögött, aztán a legkedvesebb mosolyával az arcán odakerült az ember elé.

– Jó reggelt kívánok…

Az öreg abbahagyta a seprést, és visszaköszönt. Szakácsné édes, majdnem gyermekes hanggal mondta el miért jött. Rövid pár kérdésből s az öreg válaszából megtudta, hogy a fiatalemberhez senki sem jár, az orvos is már csak ritkán, egy héten egyszer jön, látogatói nincsenek, senki sem hoz neki semmit, egyébként pedig valóban nem messze van a gyógyulástól. Megkönnyebbülten, mintha nehéz kő esett volna le a szívéről, távozott Szakácsné. Alaptalan volt a félelme, ő az első, aki segítségére siet.

A tejcsarnokban legelőször Kerekesnével találkozott. Félrevonta, és sötét, komor színekkel ecsetelte a szerencsétlen Buzgó Péter helyzetét, aki elhagyatottságában és sirató árvaságban a halál tornácában áll. Csak jó és szerető szívű, nemes és fennkölt lelkű emberek segítsége mentheti meg az életnek, amiből amúgy is olyan keveset élvezhetett húsz és egynéhány évével. Sietve újságolta el szándékát, hogy segítő akciót szervez a fiatal lélek megmentésére. Szavai közben nem feledkezett meg arról, hogy kitörölhetetlenül hallgatójába vésse: az első és kezdeményező lépést ő, Szakács Miklósné tette. Nélküle e nemes mozgalom meg sem születhetett volna, és mindez az ő humanizmusát, jóságát és figyelmességét dicséri.

– Tudja drágám – mondta befejezésül lehunyt szempillákkal és majdnem suttogóra csendesített hangon –, én mindig ilyen voltam, sokszor magam is meghatódom a lelkem nagyságán, szinte sírni tudnék, hogy nekem milyen szívem van. Volt egy ismerősöm, forgalmi tiszt volt a vasútnál, az is mindig azt mondta nekem, olyan kellemes, lágy hangja volt: „Magának olyan nemes lelke van Rozika” – akkor még fiatal asszony voltam – „maga nem is tudna élni, ha nem adna az embereknek”…

– Persze drágám, csak azokra számítok, akik szintén olyan nemes, jó lelkek, mint… mint maga drágám…

 

Délelőtt időt és fáradságot nem kímélve járta végig a szóbajöhető házakat. Csendes, fákkal koronázott utca volt ez, távol zajtól, forgalomtól, kis, kertes családi házak lapultak a festett kerítések mögött. Jóformán mindenki ismerte egymást. Természetesen ahogy lenni szokott, rang és mód szerint. A rangot és a módot a rózsabokrok mellé díszlécek, az ablakokon hullámzó zongorahangok, az esti, virágágyások közti séták pongyolái, házikabátjai, a jeges, szódás és a bolti számla adták. Az utóbbi volt a legfontosabb és legmegbízhatóbb mércéje a véleménynek. Ezek szerint járta be útját, és még aznap délután megtörtént a pár nemes és magasztos lélek összeborulása. Molnárné, egy szikár, szemüveges és példásan élő özvegy lakásán találkoztak. Itt zajlott le az első megbeszélés Buzgó Péter élete, betegsége és jövendője fölött. A kegyes szándéknak bámulatos gyorsasággal futott híre, mert ezen az első összejövetelen már határozatot is hoztak, amelyben visszautasították többek ajánlkozását. Nem volt vita, egyöntetűen döntöttek, mindenféle magyarázat és indokolás nélkül. Csupán egymásra néztek simogató és jelentős pillantásokkal, és szinte egyszerre mondták ki, rebegték vagy kiáltották, ki-ki természete szerint: Nem! Csak annyian akartak maradni, hogy senkinek se kerüljön fáradságába sorra venni őket, és bárki mindannyiuk nevét könnyen elsorolhassa.

Buzgó Péter frissülő izmait próbálgatta, jóleső akarással feszítette tüdejét friss levegővel, boldogan gondolt az eljövendő napokban lombosodó egészségére, a munkára, a sétákra, a csókra, a szerelemre, mindenre, ami következő szép életét betölti – amikor benyitottak az ajtón az első látogatók. Szakácsné és Kovács Géza ékszerész voltak első pillangói a szeretetnek.

– Az emberiség parancsa az, hogy segítsünk a bajbajutottakon – mondta Szakácsné, és két kezét összekulcsolta, mintha imádkozna –, kérjük, fogadja el a mi ajándékainkat. Egy nemes embercsoport határozta el, hogy szerencsétlenségében és ínségében segíteni fogja önt. A megtört embertársat akarjuk segíteni önben, akit megtépett, megvert az élet, és akit most pusztító betegségekkel sanyargat. Azt a jóságot és szeretetet, amit eddig az ajtónkon kopogtatóknak raktunk a tenyerébe, most egy nagy csokorba gyűjtve hozzuk önnek…

Kovács egy szusszanással megemelte pocakját, és mély, zsíros hangján közbeszólt:

– Hiszen olyan sovány és gethes, hogy rossz az arcára nézni.

– …De mi nem hagyjuk magára az ilyen számkivetett szerencsétlenjeit a sorsnak, segítségére sietünk az utolsó órájában, és visszaadjuk a társadalom nagy közösségének.

Mézet, vajat, szalámit és almát, sajtot és kiflit, sonkát és szalonnát raktak az asztalára.

Ezután mindennap eljöttek, mindig más és más a segítők közül, és Buzgó Péter nem tudta visszautasítani őket.

Másodiknak Kerekesné jött, és miután kicsomagolta ajándékait, lábujjhegyen járt, megmerevedett, halottas arccal, s hasára ejtett kezekkel, imbolygó fejjel suttogta:

– Az ember azt hiszi nem is él, csak két nagy szeme látszik. Bizony, bizony, mintha halott lenne, és olyan fehér az arca, alig van vér a testében…

Eljött Molnárné, az egyenes hátú, lapos hasú, bajuszos özvegy, elmaradhatatlan esernyőjével, fekete selyemruhában.

– Ne féljen maga szerencsétlen fiam, láttam én már a halál szájából visszahozni embert…

Aztán elsírta magát:

– …Mint a megboldogult uram, a lelkem, az is így, így a szegény, így nézett ki a halottas ágyán.

Vasárnap pedig eljöttek mind. Körülülték ünneplő ruháikban az ágyat, és amikor Szakácsné sötét templomi arccal, két nagy tálcán Buzgó Péter elé rakta az ennivalót, szigorú ünnepélyességgel biztatni kezdték, hogy egyen.

– Egyék… egyék…

– Ezt a sok drágaságot…

– Ez mind a magáé.

És Kovács:

– Sohse látott ilyet életében…

Rászegezték tekintetüket, kezeit, arcát, a száját nézték, és csak akkor vették el róla szemüket, amikor kissé meghatott, de leginkább büszke pillantásokat váltottak. A pocakos mester hátrafont karokkal sétált a körberakott székek mögött. Kallósné, a fiatal, fehér húsú asszony, a pedáns szép mérnökhöz fordult, aki mindig úgy nézett ki, mintha skatulyából vették volna elő.

– Alig tud enni a szegény…

És körbe suttogták:

– Alig mozog a szája… nyelni is alig bír… az utolsó percekben jöttünk.

És Szakácsné:

– Mi lett volna nélkülünk a szerencsétlennel.

Egy hét múlva Kovács másodmagával, egy beesett mellű, hosszú, szemüveges emberrel állított be. Megmutatta Buzgó Pétert, hogy ez az az ember, akit ők fognak talpra állítani, s akiből ők fognak újra embert csinálni. Elmondta, hogy nem kímélnek sem fáradságot, sem erőt. Aztán szalámi, vaj, zsömlye, szalonna és gyümölcs árakat sorolt és sebtében összeszámította, hogy neki mennyibe került eddig… Egy napon Molnárné szép kerek betűkkel megcímzett levelezőlapokat hozott. Az egyik a maga címére szólt, a többi pedig sorba a jótevőknek. Erre kellett volna Buzgó Péternek hálás és köszönő sorokat írni. De nem írta meg, és egyáltalán semmit sem írt már, még csak nem is szuszogott…

 

Az utcában nagy riadalom és értelmetlenség támadt. Volt, aki haragudott. Kerekesné elfakult arccal suttogta: Ilyet tenni… mégiscsak hálátlanság…!

A temetőben ott állottak a koporsó körül, és amikor betemették és a hantot is rálapátolták, Szakácsné maga elé meredt tekintettel jegyezte meg, gondosan vigyázva, hogy mindenki hallhassa:

– Pedig mindent megtettünk érte…

A többiek pedig erősen vagy gyengébben, hevesen, vagy méltósággal, ki-ki természete szerint rábólintottak: – Bizony…

 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
január 9.