Aki ismer
nem ismer engem. Aki nem ismer,
mintha hóban
részegen heverne,
mint apám
az ifjúságkor téli éjszakán
részegen a szekérről leesve,
a hóban heverve,
a legyező-fujatósapkásan
szétnyílt gyöngyházgombos harmonikát
a hókupac fagyba keverve,
mint szalmába egy kis, újszülött bikát
a megszületés-kiújulásban.
S a harmonika, mint oltott mészbe
nyomott kristálykocka-kristálytüske csikóhal
kristálytű-koronás halcsikó, s mintha nézne,
mint egy keresztcsík kőszelvényével szétnyílt háttal
fekvő döglött tatú, kőfehér-fekete övesállat,
mint páncélrücsök-kovakő fogsoros, csőrös krokodil,
mint egy hóba-lőtt tollas-farkú összetört nyíl.
S a legény félig agyonverve
fekszik a fehér koporsóban.
A havat véres fogakkal harapva,
a havat véres körmökkel kaparva
véres orrlikakkal könnyező kürtöket,
forró lihegés-fürtöket,
izzadó üresség-csöveket,
fölforrt levegő-beleket
szuszogva, fújva a hóba.
A kocsilőccsel megvert
zene-embert
a bál fektette fehér koporsóba.
S hiába csipog az istentelen részeg,
mint egy fiókás sárgacsőr-trombitabőr madárfészek:
„Nappal itt benn,
éjjel ott fenn
világít az Isten.”
A vers az én kegyelmem,
a vers az én fegyelmem!
Kezemben nincs fegyver.
Élek.
Nem félek.
Hogyha félsz ez is ver, az is ver.
A lélek
a húsból épített test bíbor belső derengése.
Akár a kozmoszbeli tűzörvénylés béke.
Mert nő a megértés-derengés, nő a teremtés-hit
az Univerzum bő tágulás-ének,
ha önmagadból szülni akarsz valamit!
 

Szerző: 
Megjelenés napja: 
november 28.