...

A polgármester rábíz a munkatársaira. A kocsit, amellyel bejárjuk a környéket, egy bányászból lett sofőr vezeti, letelepedek mellé.

– Máshol nem tudott elhelyezkedni?

– Tudja: a bányász csak bányásznak való. Egyszer valaki azt ajánlotta, hogy próbáljanak meg vájárokat órásokká átképezni. Azt mondták neki: látta maga már életében egy bányász szemét, hogy torzult el lent a sötétben?! Arról nem is beszélve, hogy lapáttenyerekkel miképp tudnának apró alkatrészeket felcsippenteni. Itt csak az segítene, hogy ha újra elindulna a bányászkodás.

– El tudja képzelni, hogy erre sor kerülhet?

– Ezen a vidéken mindig volt szén. A pásztor tüzet rakott egy szénér felbukkanásánál, és napokig égett. A régi nagy bányákat nem fogják újra megnyitni, ez többe kerülne, mint egy új tárót felépíteni, de próbafúrások most is folynak. Máza-Délen a talajszint alatt 60-70 méterre 6-7 ezer kalóriás feketeszenet találtak, talán ebből kialakul valami. Hová kíván menni?

– Nézzünk fel Bétára.

Nekivágunk a hegynek, elhaladunk egy meddőhányó mellett, a domb szénből, palából, zúzalékból áll össze, alkotórészei a hő és a fagy hatására lassan szétbomlanak, ezért útalapba nem lehet berakni. A lezárt bányaaknák tömedékelésénél használják fel.

– Valaha a pécsi erőműben ennél gyengébb anyaggal is tüzeltek – a sofőr előremutat –, nemsokára felérünk Bétára. Mikor járt ott utoljára?

– Régen.

– El fog csodálkozni.

Nem vitatkozom vele, de magamban nem számítok különösebb meglepetésre. 1971 október-novemberében bejártam a leépült dorogi bánya vidékét, és számtalan emlék ragadt meg bennem. Láttam a felrobbantott aknatornyokat, betömedékelt aknákat, a műveletet azzal indokolták, hogy a körözött bűnözők ne szállhassanak le és ne bujkálhassanak a föld alatt. Valaki azt ajánlotta, hogy az egyikben rendezzenek be egy pincehelyiséget, ilyent még nem látott a világ: valódi bányakörnyezetben lehetett volna iddogálni, de a vendéglátóipar nem talált fantáziát a tervben.

A bányaépületeket bunkókkal verték szét, a betonból kiszedték az ép szürke gömbvasakat, a járatosabbak még egy-egy tolózárat is kiástak a törmelék alól. Erzsébet-aknán leszerelt motorok hevertek, egy percenként száz köbméter teljesítményű kompresszor darabjait halomba rakták, az egyik alkatrészről néhány nejlonfoszlány lógott le, a leütődött szürke festék alól kilátszott a piros mínium. A pécsi György-aknáról került ide, de mire ideért, Erzsébet-akna már „elúszott”, értékét a szakértők ötvenezer rubelre becsülték. Tokodot és Tokod-Altárót is elvitte a vízbetörés, minden ajtót lelakatoltak, az épületrészeket külön kerítés zárta le, csak egy-két iroda élt még, ahol a végelszámolásokat készítették.

Egy nyugdíjas mérnök kísért végig az ottani utamon, az utolsó állomáshoz, a IX. aknához érve elfordult és kigombolta a nadrágját:

– Bocsánat, ezt én építettem, illő, hogy én vizeljem le.

Míg ezeket az emlékeket idézgettem magamban, a kocsi továbbfutott velünk. Az aszfaltozott út hirtelen véget ért, elhajtunk egy meggörbült sorompó mellett, a kocsi lefékez.

– Itt vagyunk! – mondja a sofőr.

– Azt hiszem, félreértett, én azt kértem, hogy Béta-bányára menjünk ki.

– Ez az, ennyi maradt belőle.

Körülnézek: egy 8-10 hektár kiterjedésű csupasz fennsíkon állunk, ahol nem hogy épület nem emelkedik, de még bontási töredékeket sem látni, hiába keresek akár egy lepattant téglasarkot is. Nem akarom elhinni, hogy itt valaha emeletes épületek húzódtak, műszakváltás idején száz és száz bányász szállt le a mélybe. Semmi sem maradt meg, csak néhány öregebb fa. A sofőr int:

– Annál a hársfánál volt a mentőállomás készenléti helye, valaha én is szolgáltam ott.

Beljebb egy gránitkő hirdeti: „Béta akna 1952–1997”. Ez volt a nyugati szellőzőakna, itt távozott az elhasználódott levegő. Az aknatorony helyén kinőtt egy vadalmafa. A keleti aknát is betömedékelték, megsüllyedt, öt-hat méter mély kráter keletkezett a helyén, valaha ide is állítottak emlékkövet, de a földmozgás nyomán eltűnt a mélyben.

Az egykori bányaterületet példásan rekultiválták. A fennsíkra szabályos alakzatban fenyőcsemetéket telepítettek, a méretükből ítélve négy-öt évesek lehetnek. A sorok között a közeli öreg fenyők lehullott tobozai hevernek.

– Az erdő lassan visszahódítja a környéket, egy ideig megtartották ipari területnek, hátha betelepül ide egy vállalkozó, de ma már tudják, hogy kár reménykedni ebben.

Kísérőm egy erdőszéli bükkfára mutat:

– Ez egy nevezetes fa, valaha ennek a tövébe temették el az utolsó talicskát, amelyet lent a bányában használtak. Érdekli még valami?

– Nem, mehetünk.

Továbbfut a kocsi, Zobákpusztán, az út mellett megállunk „Jenő bácsi kocsmájánál”. A névadó tulajdonos kényszervállalkozó, valaha Zobák-bányán dolgozott mint vájár, még 1992-ben százalékolták le szilikózissal, tüdőfelületének nagy része elhalt, 20.400 forinttal ment el nyugdíjba. Az idők során meglehetősen elhízott:

– A mozgásigényem megvan – magyarázza –, de nem bírok mozogni. Enni viszont eszem.

– Részesül valamilyen kezelésben? Valaha itt szanatóriumok működtek ilyen céllal.

– Ugyan már! Most rendbe hozzák a Sikonda-tavat, de melyik bányász fog hűsölni ottan?

Bár élelmiszert és cigarettát is tartanak, nagy forgalmat nem bonyolíthat le ez a kocsma. Most dél felé csak egy 45 év körüli férfi issza a fröccsét, letelepszem mellé, és szóba elegyedünk, meglepődöm, mikor elmondja, hogy már ő is nyugdíjas.

– Én is Zobákon dolgoztam, mikor bezárt a bánya, még nem értem el a korhatárt. Létezett ugyan egy olyan szabály, hogy 25 év vagy 4000 ledolgozott föld alatti műszak után el lehetett menni teljes nyugdíjba, de nekem és még néhány társamnak hiányzott hozzá egy pár hónap, illetve 100-150 sichta. Mit csináljunk? Attól féltünk, hogy az egész életünk munkája kárba veszett. A mecseki szénmedencében mi zártunk be utolsónak, egyetlen olyan táró sem maradt, ahol bepótolhattuk volna ezt a hiányt. A vezetőinkben volt annyi becsület, hogy áthelyeztek minket Ajkára, csak úgy papíron, nem szálltunk le, de írták nekünk a műszakokat, amíg össze nem jött annyi, amennyi kellett. Lehet, hogy csalást követtünk el, de nem rajtunk múlott, hogy ilyen helyzetbe kerültünk. Majd bepótoljuk az államnak, tíz-húsz évvel hamarabb meghalunk, mint az, aki egy gyárban vagy egy műhelyben dolgozott. Az átlagéletkor Magyarországon 72 év, a bányászoknál a 62-t sem éri el.

– Milyen összegű nyugdíjat kapnak?

– Átlagban 70-80 ezret, amikor a mi nyugdíjunkat megállapították, a forint még sokkal többet ért. A régi nagy sztahanovistáknak 110-130 ezer jár.

Indulunk vissza a városba, útközben még benézünk a felszámolt Zobák-bányatelepre is, de a kapu lánccal van lezárva, mögötte kutyás őr strázsál. A kapuoszlopra egy feliratot raktak ki:

– „Ha gyűlöli az erőszakot, csengetés nélkül ne jöjjön be!”

A német juhászkutyák őrjöngésére közelebb jön az őr, de hiába van velünk az önkormányzat munkatársa, nem enged be minket. A városnak semmi köze sincs ehhez a területhez, a felszámoló szervezet rendelkezik vele, ha be akarok jutni, tőlük kell engedélyt szereznem.

A Zobákra szánt idő felszabadul, megkérem a kísérőmet, nézzünk be az egykori kökönyösi munkásszállóra, ahol valaha magam is laktam.

A helytörténeti feljegyzések szerint a megszűnt bányavállalat tulajdonába tartozó épületek jó részét induló kisvállalkozásoknak adták el raktárnak, műhelynek, irodának. A vállalati lakások nagy részét is megvették a korábbi bérlők.

Alig megoldható feladatot jelentett viszont célpontunk, a munkásszálló hasznosítása. Három épületből egyet sikerült eladni, a másik kettőt többféleképpen próbálták meg hasznosítani, de a bevételből még az állagmegóvás költségeire sem futotta. Mikor a zobáki bányászok eltávoztak, a kihasználtság harminc százalékra csökkent le. A felszámoló végül a komlói önkormányzattal kötött szerződést, mely a létesítményt jelenleg öregek, rokkantak és hajléktalanná váltak otthonaként működteti.

Az első pillanatra fel sem ismerem az épületet, ahol majd egy évig éltem. Az előcsarnokba belépve körülnézek, feltűnik, hogy a faliórán nincsenek mutatók, mintha az idő és az időmúlás céltalanságát kívánná kifejezni. Más változást nem látok, legfeljebb annyit, hogy a portáspult a jobb oldalról átkerült a bal oldalra – bár az is lehet, hogy én emlékszem rosszul. A karbantartás az 1990-es évekig megfelelőnek számított, addig lengyel vájárok laktak itt, később mongol fiatalokat helyeztek el, akik vájárnak tanultak, aztán már kevés gondot fordítottak rá, mindenütt kopottság, a leromlás nyomai látszanak.

Felmegyek arra az emeleti folyosóra, ahonnan a szobák nyílnak. Alapterületük mindenestül 25 négyzetmétert tesz ki, a beköltözőket ágyak és az előtérbe beépített már roskatag szekrények várják. Magukkal hozhatják személyes tárgyaikat, ez ritkán áll egyébből, mint némi ágyneműből, egy televízió készülékből, elektromos főzőlapból, díszpárnákból, a falon lógó családi képekből. A komfortot az előtérbe felszerelt mosdó képviseli, a folyosó végén helyezkednek el a közös vécék.

Egy-egy ilyen kuckóban hol két, hol három-négy ember lakik, egy félreeső sarokban egy sor ágyat tárolnak, azok számára, akiket a téli hideg bekerget majd. Egy szoba bére havi 29 ezer forint, ahol kettőnél több ágyat állítottak be, ott arányosan növekszik ez az összeg, benne foglaltatnak a víz-, gáz- és az egyéb közüzemi költségek is.

Akad, aki viszonylag könnyen kifizeti a lakbért, például egy rokkant bányász 102 ezer forintos nyugdíjából, mások, például egy magányos özvegyasszony nehezen boldogul a maga 25 ezer forintos jövedelmével. Néhányan különféle használati cikkeket fabrikálnak: seprűt, kisszéket, madáretetőt, ebből próbálnak pénzelni.

Külső munkákhoz kevesen jutnak: építkezéseknél, fakitermelésnél találnak alkalmi elfoglaltságot, egy nap tízórás műszakkal kétezer-kétezer-ötszáz forintot keresnek. A többség nem tudná fenntartani magát, a kenyérgyár ingyen ad nekik hat-nyolc veknit, abból egy-egy főre negyed kiló jut. A vágóhíd karácsonykor húst küld, az ügyes-bajos dolgokban szociális munkások segítenek. Néhányan leselejtezett gáztűzhelyet, mosógépet, edényeket hoznak nekik.

A fegyelem szigorú, este 11 órakor zárják, reggel 5 órakor nyitják a kaput, beléptető rendszer működik. Mindenki félti a helyét, számtalan várakozó lesi a megüresedő szobákat. Lázadozást nem tűrnek, egy öreget állítólag eltávolítottak, mert panaszkodott az ÁNTSZ ellenőrének.

A munkásszálló közelében működik a Szent Borbála Közhasznú Társaság által fenntartott öregek háza. Ebben az épületben negyven idős embert helyeztek el, fenn a gesztenyési városrészben még egy ötven főre méretezett részleget alakítottak ki. Az intézmény 1975-ben a bányák kibontakozó válságának idején létesült.

– Pécs-Vasason található egy hasonló jellegű otthon, a „Mecsek Szíve” Kht. fenntartásában. 125 hellyel rendelkeznek, ebből 80 „befizetős”, belépésnél 2-2 és fél millió forinttal váltják meg a helyüket, utána havi negyvenezer forintot fizetnek. Minálunk általában úgy alakul, hogy az öregek átadják a lakásukat a városi blokkházakban, utána 39 ezer forint a havi térítés, de azt inkább feltételes módban mondom, mert erre a gondozottaink 45 százalékának telik, a többit szociális alapon fogadjuk.

– Volna igény több helyre is?

– Ha lehetne, kétszáz ember is jönne hozzánk, a város lakóinak közel egy százaléka.

Bármilyen meglepően is hangzik, az egykori bányaváros polgárainak némelyikénél a jó években félrerakott anyagi tartalékok máig is kitartanak. Mesélik, hogy az elhunytak után néha 6-8 millió forintos összegre szóló takarékbetétkönyvek maradnak. 1981-ben a bányász nyugdíjasok a háziorvosok fizetésének 6-8-szorosát kapták.

A kertben épp egy névnapi ünnepséget tartanak az egyik lakó tiszteletére, süteménnyel és kólával, a névnapos is üdítőt iszik. Gratulálok neki:

– Nem esne jobban egy pohár bor?

– Aki szerette az italt, az már mind kinn fekszik a Stiglicz-kertben, én mindig megtartóztattam magam.

– Hány éves tetszik lenni?

– Már kikerültem a két nagy kaszát, a 77-et.

– Mit tetszik tapasztalni: nagyot változott a világ?

– Nem sokat, régen patkószeg volt az utakon, most olajfolt. Az élet mindig is nehéz volt, megkapaszkodni ezen a rossz földön, erdőket kellett irtani, mocsarakat lecsapolni. Sváb vagyok, így tudom a legjobban elmondani: az én nagyapámnak még der Tod jutott, a korai halál, apáméknak die Not, a veszély, csak mi kaptuk meg a das Brotot, a kenyeret.

...

Szerző: 
Megjelenés napja: 
április 17.