Annál többet gyötrődik Arany János. Élete, sok egyéb közt, verstani martirium is. Hogy miért: legjobban kiváló verstani tanulmányából érthetjük meg. Arany halála óta kerekedett már egy-két verstani harc, de a hajbakapaszkodottak közt nem akadt senki, aki azt ne állította volna, hogy Arannyal egyet mond. Én is ezt akarom hinni, s utánam bizonnyal sokan. Arany tanulmánya általános részében sok olyat mond ki – amivel minden magyar ritmusfejtőnek egyet kell értenie. Figyelmes olvasó a mi elveink közül is többre ráismerhet. Arany is a hulladék szavak kiküszöbölését: a tömbképzést tartja a magyar ritmus fő sajátságának. Ismeri a szórend ritmusképző erejét. Az egy góc köré tapadó szótagcsoport szerinte is: értelmi egység. A hangsúlynak szerinte sem kell az első szótagra esni. A magyar ritmust és az időmértéket összeegyeztethetőnek tartja (s ha a súlypontról, amely időmértékes természetű, nem is beszél), ő fedezi fel, hogy népköltészetünk „ütemeinek” is van változó, de jellemző időmértékük (pl. Lesz-e neki / még valaha / jó napja). Egy hibája van ennek a kitűnő verstannak: a tagot és az ütemet nem különbözteti meg. Az eleven népköltészettel eltölt füle, ha felismeri is ütemében az értelmi egységet, jellegadó a szótagszám marad. Külső ütem nélkül nem is hallja a belsőt, a tagot. Bizonyíték: Tinódit és Zrínyit egész rossz ritmikusoknak mondja. Költői elégületlenségének egy jó része alighanem ebből a prozódiai elfogultságból vezethető le.

Arany János célja az volt, ami minden verstörténetünket végiggondoló vagy versigényünket végigérző költőé volt és lesz: a magyar versben a magyar ritmus uralmát úgy biztosítani, hogy ez a ritmus a nyugati időmértéket is fölszívja. A hiba az volt, hogy az ütemelő versből indult ki, s annak a megméretezése: túlzenéltette a formát, anélkül hogy mély ritmikai lelkiismeretét igazán kielégíthette volna. Legtöbb sikert még a tizenkettős megméretezése ígért, mert ha annak a sormetszete állandósult is a hatodik szótagon, a hat-hat szótagon belül tovább is szabad játéka maradt a tagolásnak ( 4/2 vagy 3/3  stb.). A hőskölteményeket író Arany erre is fordította legtöbb erejét; a váltakozó megoldás bizonyítja elégedetlenségét. A Toldi tizenkettőse trocheusban ereszkedik:

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon –
 

Toldi estéjében, mely a legépebb ritmusú, visszatér a szabad tagoláshoz:

Őszbe / csavarodott // a természet / feje,
Dérré vált a / harmat, // hull a / fák levele,
 

Buda halálában az ereszkedő végű sorokat, akár a görög formák, két egymást követő rövid szótaggal ugratja meg:

Hullatja levelét az idő vén fája,
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam, tűnődve megálltam
egy régi levélen, ezt írva találtam.
 

Nem hiszem, hogy ez a megoldás több békét hozott rá, mint az első kettő. Arany súlyos nyelve, a robogásnak vagy pattogásnak ellenszegülő lassú mondatai, régi verseinkre emlékeztető kiemelő szórendje: megszeretteti s méltán verselését is (gyönyörűek az ő súlyos magyar jambusai, a Hamlet-fordítás rímtelen jambusa például), a feladott feladat azonban nincs megoldva. S ebben a kudarcban van valami, ami engem egész élete tragikumára emlékeztet. A lehetőségek királya, világirodalmi tehetség, akit nagy szándékaiban környezete éppúgy megfélemlített, mint helyes magyar versösztönét – kora szokásjoga: az ütem.

Megjelenés napja: 
2017. március 21.