Bécsbe indult a válogatottal. Kapkodva csomagoltunk, én a nagy bőröndbe, ő a kis neszesszerbe. Az előző napot – utolsó pihenőnapját – szokása szerint nem töltötte otthon. Ilyenkor sehol sem találta a helyét, s még előlem is menekült, hogy ok nélkül ne köthessen belém. Délelőtt a Hármashatár-hegyre ment ki taxival, délután a Szigetre. Ott is ebédelt, beszéltem vele telefonon. Aztán estefelé Rékánál kötött ki, és a próbát nézte. Állítólag elaludt a nézőtéren. S akkor már éjszakára is ottmaradt. A bátyjával is ott találkozott össze reggel, aki éppen valami különleges textilhulladékot vitt ki a gyárból (az új bábuk ruháihoz), mert Réka se ment már haza a későig tartó próba után. Amennyire én tudom, Bálint bátyja soha nem tett szóvá semmi ilyesmit. Sőt, azt az ódivatú óralánc fityegőt, ami még az apjuké volt, éppen ezen a reggelen ajándékozta Bálintnak: kabalának a bécsi versenyre. Már lent állt a taxi, emlékszem, mikor végre ráülhettem a nagybőröndre és le tudtam csukni. De azért még megkérdeztem Bálinttól, hogy mire van szüksége – most mondja meg, még lehet. Erre engesztelően átölelt és megcsókolt.

„Semmire most már, csak a rossz lelkiismeretre – mondta. – De azt viszem.”

S még egyszer körülnézett a szobában, mint aki lehet, hogy nem térhet vissza többé. Nagyon sápadt volt. S egész az utcafordulóig integetett a taxiból. Akkor futott Európa-csúcsot, ott Bécsben.

...

Megjelenés napja: 
január 12.