Semmi rendkívüli nem történt, csak ami minden áldott éjszaka történni szokott. Szűz Mária lehajolt a Mennyek Ablakából és magához ölelte a jóemberek házait.

Egyre több házikót, cölöpkunyhót-vályogviskót, kalyibát-kulipintyót ölelt magához, tornyolta-tornyolta – addig tornyolta, amíg nagyon-de-nagyon nagy halom nem lett belőle. Már akkora volt a halom, hogy az egyik tanyasi ház padlása kis híja felért az égig.

Nosza előbújtak a jóemberek, nekitámasztották a padláslajtorját az égbolt pinceablakának; hosszú sorban felhuzakodtak a lajtorján és rögvest ott bukkantak elő a mennyországi kertek-alján.

Hárman vezetgették a hívő seregletet: Gergely, a harangöntő, Balázs, a harangaranyozó, meg Ambrus, a harangozó; nyomukban a búcsújárók háromszázan, mind az egész falu s valamennyien derék, jóravaló népek.

Mindjárt ki-ki meglelte a maga fészkét – mert finom tollasbál várakozott valamennyiükre, habos-paplanos, csipkepárnás s hiszen csak győzték volna végigálmodni azt a sok álmodnivalót, ami a mennyország éjjeliszekrényén minden jóemberre vár, odakészítve, átlátszó violaszín skatulyában. Mit is tettek volna egyebet, mint hogy folytassák, amit odalent abbahagytak – a nyálcsurrantó édes álmot; mert annak lehettek a közepén.

Nocsak, gyorsan imádkoztak egy verset, hogy mint aki jól végezte dolgát, lebujjanak a mennyországi paplan alá s ki-ki nyúlt volna már az álma után – azaz hogy csak nyúlt-volna volna, bújt-volna-imádkozott-volna; mert éppen ez volt a bökkenő. Egyetlen imádságos szó nem jutott az eszükbe.

– Zsuzsika! – szólongatta feleségét Gergely, a harangöntő – tán csak emlékszel a Hiszekegyre?

– Zsófika! – szólongatta feleségét Balázs, a harangaranyozó – tán csak emlékszel az Üdvözlégyre?

– Rózsika! – szólongatta feleségét Ambrus, a harangozó – tán csak emlékszel a Miatyánkra?

– Jaj, Szűzanyám, Istenem-Atyám, hová legyek?! – veszékelt a három asszony, Zsuzsánna, Zsófia, Rozál – mukkra sem emlékszünk, édes uram, Ambrus, Gergely, Balázs.

Ez volt az igazság, a jóemberek elfelejtettek imádkozni. Sorra kérdezték az egész falut; de bizony még egy icurka-picurka imádság sem jutott az eszébe senkinek. Imádság nélkül pedig hogyan is tudnának elaludni?

Tünekedtek-tanakodtak s elhatározták, hogy felkövetkeznek a Mennyország fővárosába, Jerulómába s hogy ott majd elpanaszolják a bajukat magának a Jóistennek. Ahogy mondták, úgy is lett; felkerekedtek mind ahányan voltak, elől a három harangos atyafi, utána a három szepegő felesége s vélük a falu.

Mentek-mentek, mendegéltek – ami nem is volt olyan könnyű dolog, amilyen puha felhődunnákon bukdácsoltak s ugyancsak emelgették a lábukat. Szinte megörültek, valahányszor foszlányhoz vagy szakadáshoz értek a felhőtakarón; lebámultak a szunnyadó világ pisla fényeire – és hogy-hogy nem, az égnek az emilyen lyukas része szilárd volt; úgy lépdeltek rajta, mint az üveghegyen. Nem is kellett soká mendegélniük, nemsokára megpillantották Jerulóma tündöklő pajtáit, kazlait, százemeletes felhőbástyáit.

Itt sem volt semmi rendkívüli s minden ugyanolyan volt, mint a Földön: az angyalok békésen terelgették a bárányfelhőket, és szárnyas istrázsa vigyázott a Mindenség körforgására, hogy egyetlen harmatcsepp se késse le a korareggeli hulldogálást; s ahány szín, annyi szárnyas istrázsa vigyázott a szivárvány-szín előtt – mert egy temérdek színben őrzik a szivárványt, hogy a vásott kisangyalok el ne lopják s csak akkor hozzák elő a színből, ha országos esőre csengetnek. Nem is kellett sokáig keresgélniük, a jóemberek csakhamar rábukkantak a Jóistenre. Ott ült a Jóisten a lócán és kosarat font; frissen főzött mogyorófavessző az egyik oldalán, tengernyi-tenger öblös kaska meg kosár a másik oldalán s ez a sok fonatos kosár mind színültig tele parázzsal.

– Adjonisten, Jóisten – süvegelték meg tisztességtudóan az Öregistent és illő távolban megállapodtak.

– Fogadjisten, jóemberek. Mi járatban vagytok?

– Mi tűrés-tagadás, odalent a Földön szorgalmasan forgattuk az ördög-bibliáját s nem is felejtettünk belőle jottányit sem. – Így Gergely, a harangöntő.

– S íme most, még aki a papunknál is szorgalmasabban forgatta az ember-bibliáját, az sem emlékszik belőle egy kukkra sem. – Így Balázs, a harangaranyozó.

– Azért megkövetünk itt minden szenteket Jerulómában a háborgatásért: úgy imádkozhatnánk! S menne is, mint a vízfolyás, angyalnyelven, angyal-bibliából, ha volna. – Így Ambrus, az aranyharangozó.

– Egyszóval angyal-bibliát akartok? S nem féltek, hogy megperzseli a nyelveteket, jóemberek?!

– Hallottuk hírét, hogy tüzes nyelven szólal – válaszolták a harangos atyafiak – de már inkább megperzselődnénk, mint sem hogy imádság nélkül maradjunk.

– Nesztek, jusson kinek-kinek – szólt a Jóisten nyájas szóval – ez az angyal-bibliája. – Azzal belemarkolt a parazsas kosárba s ahogy libasorban a falu elvonult előtte, kinek-kinek a markába nyomott egy icurka-picurka parazsat. – Nesztek, jóemberek; s most menjetek Isten hírével.

Máris belemerült a kosárfonásba és fel sem pillantott rájuk.

Vigadoztak a jóemberek, örültek az angyal-bibliának. Immáron volt imádsága bőven kinek-kinek; s ha egy induri-pindurit sütögette is a tenyerüket – váltogatták-cserélgették, a jobból a balba pergették s csak annál szaporábban indultak vissza, vidáman ugrabugrálva. Ki-ki letelepedett az ágya szélére, kinyitotta a markát, elgyönyörködött az angyal-bibliája parázsolásában – (aki elfogta egy sugarát, odalent a Földről vándorcsillagnak vélte) – ők meg odafent tüstén nekiláttak, hogy ki-ki megkeresse kedvenc imádságát. Hát Uramfia – akkor látják csak, hogy nem találják a betűket rajta. Vizsgálják-ókumlálják: mö-betű? kö-betű? cö-betű?

– Án-tán-téna! – betűzi Gergely, a harangöntő.

– Szó-raka-téna! – hámozza Balázs, a harangaranyozó.

– Fordítva tartjátok, hé! – mordul rájuk szigorúan Ambrus, az aranyharangozó.

Akárhogy forgatták a parazsas bibliát, sehogyan sem tudtak olvasni benne. Igen elszomorodtak. Mit volt mit tenni, szégyenszemre indulhattak vissza a Jóistenhez. Meg is lelték ugyanott, Jerulómában a lócáján, azóta is a kosarait fonta; de a tengernyi-tenger mogyorófavessző csak nem fogyott, a tengernyi-tenger parazsas kosár csak nem szaporodott.

– Adjonisten, Jóisten – süvegelték tisztességtudóan az Öregistent és illő távolban megállapodtak.

– Fogadjisten, jóemberek. Mi járatban vagytok?

– Hiába van angyali bibliánk, váltig nyitogatjuk s nyitjára nem jövünk. – Így Gergely, a harangöntő.

– Hiába van angyali bibliánk, váltig kántálgatjuk s nem tudjuk, mi nótára megyen. – Így Balázs, a harangaranyozó.

– Azért, megkövetünk itt minden szenteket Jerulómában a háborgatásért: hiába van angyali bibliánk, ha nem tudunk olvasni angyalformán. – Így Ambrus, az aranyharangozó.

S azzal az egész falu egy-szívvel, egy-lélekkel, igen-igen elszontyolodott. Látja ezt a Jóisten s kérdi tőlük:

– Aztán nem féltek, hogy megperzseli a szemeteket, jóemberek?

– Hallottuk hírét, hogy sújtó villáma vagyon – válaszolták a harangos atyafiak – de inkább megvakulunk, mint sem hogy imádság nélkül maradjunk.

– Nohát egyet se búsuljatok. Hanem ha lefeküsztök, ki-ki a parazsas bibliáját tegye a szemére, de be ne húnyja ám! – szólt a Jóisten nyájas szóval. – Mert nem ti olvassátok, az olvas benneteket, már ilyen az angyal-bibliája; s most eredjetek Isten hírével.

Máris belemerült a kosárfonásba s többé rájuk sem hederített.

Nosza felszedelődzködtek a jámborok. Szívszorongva ballagtak vissza a Mennyország dunnamezőin – alig várták, hogy ki-ki leülhessen az ágya szélére s a szemére helyezze a parazsas bibliácskát. Hát csudák-csudája! Alig tették a szemükre, beleugrott a tűz s az angyal-bibliája volt-nincs – ott tündökölt a szembogaruk legközepén. Ha valamire ránéztek s a szájukat se nyitották ki – az már imádság volt; mert a pillantásukban volt az imádság, az örökimádás angyalos tüze; és mire édes öleléséből Szűz Mária a jóemberek házait visszaeresztette a Földre s cölöpkunyhóban, vályogviskóban ki-ki a maga ágyán megébredt, első nyiladozó pillantásából szétömlött a világra az eredendő áldás és már minden jó lett volna. Az ám – csakhogy itt történt a baj.

Nagyot nyújtózott mindenki, dörzsölte hozzá a szemét – hát abban a szempillantásban nemcsak az álmot dörzsölte ki, de azt a másmilyen, azt a szebbik imádságot: azt is kidörzsölte. Indult ki-ki a dolgára nagy hümmögve, Gergely harang-önteni, Balázs aranyozni, Ambrus zúgatni-zengetni – törték a fejüket napestig, csak nem tudtak ráemlékezni: merre-jártukban, milyen könyvből s ugyan hol is imádkozták azt a Teremtő Atyám – melyik imádságot?!…

(Piroska álma – 1957)
 
Szerző: 
Megjelenés napja: 
december 6.