Zelk Zoltán

Zelk Zoltán (Érmihályfalva, 1906. december 18. – Budapest, 1981. április 23.)

Kossuth- és József Attila-díjas költő, prózaíró. A Digitális Irodalmi Akadémia 2015-ben posztumusz tagjává választotta. 

*

1906. december 18-án született (a mai Románia területén fekvő) Érmihályfalván Zelkovits Ármin zsidó kántor és Herskovits Mária gyermekeként, Zelkovits Zoltán néven. Nem sokkal születését követően a család először Szilágysomlyóra, majd Miskolcra költözött. Zelk korán felhagyott tanulmányaival, dolgozni kezdett, majd 1921-ben, tizenöt évesen Szatmárnémetibe költözött. Itt boltosinasi munkát vállalt, beköltözött a helyi munkásszállóba, és belépett az ifjúmunkás mozgalomba. Ekkor kezdett szépirodalmat olvasni, verseket írni. Később megismerkedett egy szatmárnémeti nyomdásszal, akinek egy ismerőse ekkortájt Bécsben élt, és kapcsolatban állt Kassák Lajossal. A nyomdász elküldte Zelk (Kassák által inspirált) verseit Bécsbe, Kassák pedig a 365 című folyóiratában közölte is az egyik írást. Zelk rögtön ezután, 1925-ben Budapestre költözött.

Budapestre érve belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba, kávéházakba járt, irodalmárokkal ismerkedett. Alkalmi munkákból tartotta fent magát, eleinte „ágyrajáró” volt, nem sokkal érkezése után hajléktalanná vált. Mozgalmi kötődései miatt 1927-ben letartóztatták, és kitoloncolták Magyarországról. Egy évvel később visszaszökött Budapestre, és egy ideig álnéven élt. A Nyugat először 1928-ban közölt tőle verset, első kötete pedig 1930-ban, szerzői kiadásban jelent meg. Tárcákat, tudósításokat, kritikákat kezdett publikálni, újságírói karrierje is elindult. 1933-ban ismerte meg első feleségét, Bátori Irént, akivel Zuglóba költöztek. Zugló Zelk otthonává vált, és bár nem egyszer váltott lakást, ettől fogva (a munkaszolgálatot és a börtönéveket leszámítva) élete végéig a kerületben élt.

1942-ben munkaszolgálatra küldték Ukrajnába. 1944-ben visszatért Budapestre, majd két héttel később újra behívták. A recski ércbányában dolgozott 1944 nyarán, aztán Almásfüzitőre vezényelték, ahonnét visszaszökött Budapestre. A háború végéig bujkálni kényszerült. Zuglóban érte a felszabadulás.

A háborút követően Zelk (nem kis részben a Szovjetuniót és a kommunista átalakulást éltető szövegeinek, politikai elkötelezettségének köszönhetően) hamar elismert és ünnepelt szerzővé vált. 1947-ben Baumgarten-díjjal, 1949-ben és 1954-ben Kossuth-díjjal, 1951-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Az 1945-ben alapított Szabadság című napilap belső munkatársa, állandó színikritikusa lett. 1952-ben gyermeklapot indított Kisdobos címmel, amelynek 1956-ig volt a felelős szerkesztője.

Az ötvenes évek közepére eltávolodott a közélettől, a pártideológiától. 1956-ban már a felkelők oldalán állt. Október 24-én egy forradalmat éltető kiáltványverse röplapként terjedt Budapesten. A forradalom leverését követően három év börtönbüntetésre ítélték, de 1958 végén amnesztiával szabadulhatott. Felesége, Bátori Irén egy héttel Zelk szabadulása előtt életét vesztette.

Az 1960-as években az Élet és Irodalom és a Tükör állandó publicistája lett. Az évtized végén ismerte meg második feleségét, az irodalomtörténész Sinka Erzsébetet. 1971-ben Robert Graves-díjjal, 1980-ban SZOT-díjjal tüntették ki.

1981. április 23-án hunyt el, hosszú betegeskedés után, Budapesten. 

*

Zelk Zoltánt pályatársai elsősorban költőként (szépíróként) tartották számon, míg az utókor inkább gyermekirodalmi szerzőként emlékezik rá, emellett igen nagy terjedelmű publicisztikai életmű is a nevéhez kötődik.

Zelk költői indulását, legelső verseinek formavilágát elsősorban Kassák Lajos költészete határozta meg. „A munkásotthonban megismerkedtem egy nálam három-négy évvel idősebb fiatalemberrel, aki azt mondta nekem, hogy Ady már idejét múlta, elavult, és kezembe nyomta Kassák Lajos Világanyám című kötetét. Én egy hétig olvasgatva ezeket a verseket, jókat mulattam azon, miféle költészet az, amelyikben nincsenek rímek, miféle költészet az, amit nem lehet megérteni. Mégis egy-két hét múltán már Kassák-verseket, pontosabban: Kassák-utánzatú verseket írtam.” Mégis, Zelk esetében ez a hatás inkább a kötetlen versforma használatában, és nem pedig szürrealista-expresszionista képalkotásban vagy tematikusan öltött testet.  Első kötete, az 1930-as Csuklódon kibuggyan a vér után pedig kötött formára, rímes versekre váltott, és pályája során (kevés kivételt leszámítva) többé már nem írt szabadverset. Míg a Kassákra vagy az avantgárd irányzatokra jellemző képalkotási eljárásokat soha nem alkalmazta módszeresen, addig a kassáki konstruktivizmus (jelen értelemben: a költészetnek a társadalmi haladás ideológiája mentén történő radikális átpatetizálása) egy későbbi ponton fontos inspirálójává vált Zelk költészetének: elég csak az 1945-ös felszabadulás utáni, ideológiailag-politikailag elkötelezett verseire gondolnunk.  Mindezek mellett talán Zelk szójátékok, „nyelvi értelmetlenségek” (vagy az értelemmel szemben felmutatott nyelvi „hangzósság”) iránti vonzalmában mutatkozik még meg az avantgárd orientáció szerepe.

A Csuklódón kibuggyan a vér után még három kötete jelent, mielőtt munkaszolgálatra rendelték: Ülj asztalomhoz (1932), Kifosztott táj (1936), A lélek panaszaiból (1942). Ebben a három munkában körvonalazódtak költészetének alapvető sajátosságai. Jambikus lejtésű, leginkább impresszionista képekből összefűzött verseiben két fontos tematikus mozgás figyelhető meg. Egyrészt a falusi-természeti zsánerképeket elkezdik felváltani a szociális fókuszú, a nagyvárosi proletárság életkörülményeit tematizáló szövegek. Másrészt azokban a verseiben, amelyek a versírásról szólnak (és amelyeknek szép száma, elemi pátosza és Arany János-i ihletettsége Zelket a kortársai szemében hamar a „dal” utolsó képviselőjévé avatták), megjelenik az igény a költő szociális-anyagi munkakörülményeinek dokumentálására. A felismerés, hogy a kültelki proletár és a gyökértelen, lumpen értelmiségi művész életviszonyai és motivációi nagyrészt megegyeznek egymással, együtt jár a két csoport közötti kommunikációs-kulturális szakadék felismerésével és áthidalási kísérletével, ez program pedig leginkább József Attiláéval rokonítja Zelk költészetét.

Az 1945-ös Teremtés tanúja című kötet versei egyrészt a munkaszolgálatos tapasztalatokból (végletes pesszimizmusból és halálfélelemből), másrészt az 1945-ös felszabadulást követő élményekből (végletes optimizmusból és életvágyból) táplálkoztak. A Rákosi-korszak tankönyveibe is bekerülő Egy vöröskatona sírjánál című vers Lermontov és Puskin unokáiként, koszorúval és győzelmi himnusszal ünnepli a felszabadító szovjet hadsereg katonáit, a kommunizmus győzelmét. Az 1947-es Kagylóban tenger ennek a politikailag elkötelezett, patetikus lírának a folytatását és kiteljesítését jelentette. Zelk saját magát pártköltőként pozícionálta, 1949-ben lírai emlékművet állított a sztálini Szovjetuniónak (A hűség és hála éneke). Érdekes ugyanakkor, hogy például a szintén ezekben az években született Szégyen című vers (Ezen a földön, 1948) komoly szkepszist képviselt a kommunista átalakulással szemben. „1946 elején, még a mély infláció idején, írótalálkozó volt Debrecenben. (…) A debreceni ünnepségek a Nagyerdőben rendezett vacsorával értek véget. Nem tudom, kivel tévesztettek össze, talán azt hitték, én vagyok a miniszter: négylovas hintó vitt a nagyerdei étterembe. Gépkocsik, hintók várakoztak a bejáratnál, a volánnál sofőrök, a bakon kocsisok. S én megkérdeztem Illyés Gyulától: »Mikor lesz az, hogy a kocsisok is bejöhetnek a terített asztalokhoz?« A válasz csak ennyi volt: »Sokára«. Ebből született Szégyen című versem, amit nagy naivul a Szabad Nép-nek adtam közlésre, s amit természetesen visszakaptam.” Mindezek után a közéleti hangoltság elutasításáról tanúskodott az 1954-es Mint égő lelkiismeret és az 1956-os Alkonyi halászat, Zelk verseiben a lelkesedés, az építeni, hatni vágyás helyét átvette a rezignáció és az intim, sokszor szerelemi tematika.

Zelk börtönévei és kiadói mellőzöttsége után 1963-ban jelentkezett először verseskötettel. A Tűzből mentett hegedű a Vörösmartytól, Aranytól megörökölt elhallgatás-problematikát (a versírás egyfajta „negatív” öncélúságát) járja körül, azzal a viszonylagos újítással, hogy az elhallgatás ezekben a versekben nem a hiábavalósággal, az emberi lét értelmetlenségével, hanem egy nagyon is értelmes, ugyanakkor több szempontból kimondhatatlan bűntudattal kerül összefüggésbe. A kötetzáró Sirály című gyászvers Zelk legismertebb, a pályatársai által legtöbbre tartott alkotása. Somlyó György szerint „a Sirály századunk magyar költészetének egyik remeke. Pedig a többszörös tragikumú alaphelyzeten kívül szinte semmi olyan építőelem nincs benne, ami ne lett volna évtizedeken át a zelki költészet ismert, olykor már kicsit túlontúl is ismert motívuma. Csak minden megemelve az élmény fölhajtóerejétől. A gyerekkor börtönudvara – csak most már nem metaforaként, hanem a férfikor valóságos börtönévé válva. A régi, halálig tartó együvé tartozás – csak most már a halálon túl is tartva. Az ágyrajárás, a szegénység – csak most már a szinte kibírhatatlan nosztalgia ellenfényében. A hazatérés szívszakító régi vágya – csak most már azzal a tudattal, hogy soha többé nem eshet meg a »csöpp i betű« régi »csodatétele«; az otthonból soha – hazatérve se – lesz többé itthon. Szatmár, Miskolc, Jászberény, Zugló, a Homoród, a Rákospatak – a költő ismert szerény és megkapó vidékei. Csak minden egy végzetes szárnycsapással feljebb.”

Zelk kései költészetének (Fölforrt az ég, 1967; Mindennapi halálom, 1979) szembetűnő sajátossága a múlt, a gyermekkor, a fiatalság, a háború élmenyei felé történő visszafordulás. Ekkorra a zelki autopoézis jellege is megváltozott: a posztmodern tendenciákkal összhangban felértékelődött verseiben az írásgyakorlat „szövegközpontú”, a törlés–javítás–újraírás hármasára fókuszló, ön(újra)értelmező dokumentációja.

Zelk első komolyabb gyermekirodalmi kötete, az 1947-es Gyermekbánat egész pályája során a legnagyobb kritikai-értelmezői visszhangot kiváltó gyermekirodalmi alkotása is volt egyben. A Gyermekbánat mai szemmel nézve is kimondottan radikális szöveg, megrázó olvasmány. A tizennégy verset tartalmazó kötet egy kisgyermek nézőpontját jeleníti meg, akit gyári munkás szülei reggel, amikor munkába mennek, bezárnak a lakásba. A kötet „cselekménye” csupán egy napot ölel fel, a reggeli kétségbeeséstől a szülők hazaérkeztéig, este az édesanya ölében megtalált nyugalomig. Zelk szövegei kendőzetlenül ábrázolják a legsötétebb gyermeki paranoiát, az abból fakadó féktelen agressziót. A sparhelt életre kel, hogy felfaljon mindent a lakásban, a beszélőt is beleértve. A nagymama szelleme a hokedlibe költözik kísérteni. Egyedül a szomszéd kislány sírása valódi, akit egész nap vernek. A rettegés először agresszióvá válik, a gyermek bosszút akar állni a szülein, felgyújtani a lakást, majd agressziója önmaga ellen fordul, és az eltűnés, az árnyékká válás, a halál iránti vágyban ölt testet. A kötet meghitt zárlata pedig ne tévesszen meg senkit: másnap reggel kezdődik az egész elölről. (Zelk később újra elővette a koncepciót, ebből született A bútorok lázadása című mese, amelyben a „rosszcsont Petit” szülei bezárják a lakásukba, ahol aztán életre kelnek a bútorok, hogy „versenyt szidják” a kisfiút, aki egy idő után már mozdulni sem mer a lakásban, nehogy recsegésre adjon okot a bútoroknak.) Az ezekre a szövegekre jellemző naturalista vagy szociografikus ábrázolásmód (vagy annak tendenciája) később nemigen tér vissza Zelk gyermekirodalmi szövegeiben.

Zelk publicisztikai életművét riportok, tárcák, karcolatok, kritikák és rövid elbeszélések alkotják. 1927-es kitoloncolását követően rövid ideig a kolozsvári Uj Hírek munkatársa volt, Budapestre visszatérve először a Munkában, a Nyugatban és a Népszavában kezdett publikálni, a harmincas évektől főleg a Pesti Hírlap Vasárnapi Mellékletében, a Budapesti Hírlap Vasárnapi Újságjában és a Múlt és Jövőben jelentek meg írásai, valamint a Népszava testedzés-rovatának állandó szerzője lett. A háború előtti publicisztikai szövegei főleg a lumpenizálódó értelmiség, valamint különböző, társadalom szélére sodródott csoportok, a belvárosi cigányság, a kültelki proletariátus életkörülményeit tematizálták. A háború után az újonnan induló Szabadság állandó munkatársa, színikritikusa lett. Publicisztikai értelemben legtermékenyebb időszaka a magyarországi politikai átalakulás idejére esik. Tárcákban, elbeszélésekben is feldolgozta munkaszolgálatos tapasztalatait és a felszabadulás eksztázisát. Becsatlakozott az irodalompolitikai diskurzusba, írókongresszusokon szólalt fel, vitacikkeket írt. A hatvanas évektől többnyire az Élet és Irodalomban, valamint a Tükörben jelentek meg a publicisztikái, amelyek már kevéssé foglalkoztak aktualitásokkal, inkább a múlt, a háború előtti, „nyugatos-kávéházas” irodalmi élet felelevenítését és megörökítését célozták, összhangban az önéletrajzi szövegek megszaporodásával. 

Fontosabb díjak, kitüntetések

1947 – Baumgarten-díj

1951, 1974 – József Attila-díj

1949, 1954 – Kossuth-díj

1971 – Robert Graves-díj (az év legszebb verséért)

1980 – SZOT-díj

Az életrajzot Csete Soma írta.