Szabó István

Szabó István (Cserszegtomaj, 1931. március 7. – Budapest, 1976. március 16.)

Kétszeres József Attila-díjas író. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

*

1931. március 7-én született Cserszegtomajon paraszti származású szülők, Szabó József (?– 1957) és Fodor Anna (?–1947) egyetlen gyermekeként. A polgári iskola elvégzése, illetve édesanyja korai halála után a családi gazdaság teendői miatt földművesként az apja mellé szegődött. 1949-től 1951-ig a keszthelyi gépállomáson vállalt állást traktorosként, majd fél év katonai szolgálat után fizikai munkásként Cserszegtomajon és Inotán dolgozott.

1953-ban költözött a fővárosba (Jankovich Ferenc, Szalatnai Rezső, Vajkai Aurél segítségével, a Magyar Írók Szövetségének közbenjárásával). Érettségi nélkül kezdte meg tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) bölcsészkarán. Ezt az időszakot az életmű olvasatai rendre a parasztfiú értelmiségivé fejlődéseként, íróvá növekedéseként beszélik el, hiszen a költözéssel, a tulajdonképpeni írói munka elkezdésével Szabó István számára a megértés új módozatai váltak hozzáférhetővé. Korábban ugyanis sokkal nehezebben tudta előteremteni a rendszeres alkotótevékenységhez szükséges időt. A Budapestre költözés egyszerre inspirálta és hátráltatta őt, nem hagyta nyugodni a lelkiismeretét, hogy az egészségügyi problémákkal, illetve a beszolgáltatási kötelezettségekkel küzdő édesapját egyedül hagyta. Miután jóakarói nemtetszését is vállalva megszakította a tanulmányait, irodalmi ambíciói miatt mégis a fővárosban maradt, és az írószövetség ösztöndíjából, honoráriumokból próbálta fenntartani magát.

1954-ben debütált A lázadó című novellájával a pályakezdőknek is publikációs felületet biztosító Új Hang folyóiratban. Az elbeszélés Jankovich kísérőszövegével látott napvilágot, amely Szabó Istvánról – a későbbi diskurzust is meghatározó módon – mint parasztíróról beszél. 1955-ben két írása (Vacsora, Hajsza) helyet kapott a Magvető Könyvkiadó társadalmi elkötelezettségű fiatal prózaírók munkáiból válogató antológiájában, az Emberavatásban. A kritika Csurka István és Sánta Ferenc művei mellett az ő novelláit tartotta a legsikerültebbnek. A Magvető még az antológia megjelenésének évében szerződést ajánlott neki. Bár 1956 őszén nem tartózkodott az országban (ösztöndíjjal épp Albániában volt), pályakezdését a forradalom is befolyásolta. Noha első kötetét, az 1956-ban megjelenő A lázadót egy évvel később József Attila-díjjal ismerték el, alig született róla bírálat.

A termelőszövetkezetekkel, illetve a társadalmi osztályokkal kapcsolatos eltérő vélemények megszólaltatásával Szabó István debütáló könyve a korszakhoz képest szokatlan módon nem igazolja és nem illeti kritikával az ’50-es években bekövetkező változásokat. Politikai állásfoglalás helyett a kötet legtöbb írásában a generációk (Vacsora, Búzaérő körte) és közösségek (Csui, A légy) közötti párbeszéd nehézségei kerülnek színre. A novellák cselekményének színhelye, a Szabó István által „hegyközség”-nek nevezett, a háborúk okozta sokkból éppen ocsúdó (Régi vasárnap, Bolygó) Cserszegtomaj és környéke, nem nevezhető idillikusnak, ebben a szövegvilágban a parasztok jellemének makulátlansága sem magától értetődő. A hősök kicsinyesek, esendők és esetlenek, sokszor a legközelebbi hozzátartozóikkal is ridegek. Bár a körülmények jelentékenyen alakítják a személyközi viszonyaikat, emberi természetüknek is része van abban, hogy a nyugodt élet lehetősége elérhetetlen a számukra. Ezt a többihez képest jóval didaktikusabban példázzák a nyitónovellák (Fecskék, Három tojás, Cserebogarak), amelyek között Janika gyermekkaraktere is összefüggéseket teremt. A lázadó című szövegben mutatkozik meg a legszembetűnőbben az az ember–állat viszony, amely az értelmezés számára relevánssá teheti a biopoétikai horizont megnyitását is. Gyuri és az Ihász testvérek konfliktusa a cigányok és a nem-cigányok, a napszámosok és a gazdák közötti hierarchiát nyilvánvalóvá tevő szituációkat követően a szereplők házikedvenceinek verekedésével éri el a tetőpontját. A nyitó- és zárószövegekben is megkülönböztető jelentősége van az állatoknak. A Fecskékben például egy halott madárfiókához társul a végességtapasztalat, amelyet az író nem az élettelen test, hanem a testben nyüzsgő kukacok képével érzékít meg. A Bolygóban az állatokkal való sajátos kapcsolata teszi még titokzatosabbá a címben is megnevezett karaktert. A kötet legfeszesebb elbeszélései a kitörés lehetetlenségével foglalkoznak (Hajsza, Készülődés), a falut nemcsak élettérként, hanem szokásrendszerként állítják elő, különös tekintettel a nemi szerepekre, valamint a családszerkezetre (Torma bácsi, Nászéjszaka, Régi vasárnap). A már említett kötetzáró írás, a Bolygó is egy házaspár mindennapjaiba nyújt betekintést. Azzal, hogy első könyve végére ezt a két részre tagolt szöveget helyezte, Szabó István vélhetően regényírói ambícióit is igyekezett kommunikálni. Bár élete végéig foglalkoztatták a nagyobb lélegzetvételű szerkezetek, ebben a műfajban csak a Bolygóhoz hasonló ígéretes kezdeményeket és egy részletesen kidolgozott (a posztumusz Isten teremtményei című gyűjteményben olvasható) szinopszist hagyott az utókorra.

Bár a visszafogott kritikai visszhang ellenére A lázadó a korabeli irodalmi élet élvonalába röpítette, a következő évek megpróbáltatásai akadályozták az alkotásban. 1957 telén elhunyt az édesapja, ezzel elveszítette az utolsó közeli hozzátartozóját. Albérletben élt, továbbra is írásaiból próbálta fenntartani magát. Szeretett volna megújulni, de a műnemekkel és műfajokkal történő kísérletezéseit nem koronázta siker. Érdekelte a drámaírás, a Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) 1958-as tanácsköztársasági színdarabpályázatán második díjat nyert, de a színház világában számottevő eredményt nem sikerült elérnie (a költészet is vonzotta, ám az elmarasztaló kritikák miatt még jóval az első novelláskötete megjelenése előtt abbahagyta a verselést). 1959-ben SZOT-ösztöndíjat kapott, amely két évre megteremtette számára az alkotáshoz szükséges anyagi biztonságot.

1960-ban házasságot kötött Dimény Évával, az Állami Könyvterjesztő Vállalat egyik dolgozójával. Közös életüket Dimény szüleinek kétszobás lakásában kezdték el.

1960-ban írószövetségi küldöttként Rügen szigetére utazott. Hazatérve könyvtárosi állást vállalt, majd 1961-ben ismét beiratkozott az ELTE-re, de egy félév után abbahagyta tanulmányait. Ebben az időszakban születtek legsikerültebb írásai, amelyeket a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1963-ban megjelent, József Attila-díjjal is elismert Varázslat kertje című novelláskötetében olvashatunk.

A konfliktusoknak az első kötetből ismerős módon a generációs (nézet)különbségek mellett (Pajkoskodók, Nehéz téli nap, Sirató-dal) a földhöz és a termelőszövetkezetekhez (Hazulról odáig) való viszony az alapja. Az elbeszélések itt is kulturális mintázatként teszik hozzáférhetővé a falut (Varázslat kertje), jóllehet a modernizációs változásokkal járó idegenségtapasztalatokra ez a kötet sokkal érzékenyebb (A szentcsalád reggele, Sirató-dal, Nincs semmi baj). Az elmozdulást mutatja az is, hogy míg A lázadó fiataljai csak készülődnek a fővárosba, a Varázslat kertjének ifjú szereplői zömében már túlvannak a költözésen, vagyis ők nemcsak az ellépés, hanem a visszatérés megpróbáltatásaival is küzdenek. A Minden olyan, mint régen nyitja meg az úgynevezett Fábián-novellák sorát az életműben. Ezek a Szabó István alteregójaként értett Fábián nevű figura életformaváltásának személyiségalakító következményeivel, valamint az értelmiségi lét szerepdilemmáival foglalkoznak (tematikailag hozzájuk sorolható A népszerű ember is). A szabadság keresztje kiemelten fontos írása az életműnek. Nem csak azért, mert a gépállomás traktorosaként dolgozó Baksa Tibi karakterének segítségével a cselekményvezetés szempontjából is bravúros módon viszi színre, hogy a tradicionális paraszti berendezkedésben szocializálódott emberek hogyan viszonyulnak például az állami munkahelyeken elérhető szabadság intézményéhez. Hanem azért is, mert organikusként mutatja fel a főszereplő és az általa kezelt gépek közötti kapcsolatot. A munkavégzés megváltozott körülményeihez történő elfogulatlan odafordulás, az ember–gép viszony eleven összefüggésként való feltárása arról árulkodik, hogy Szabó István írói törekvései nem merülnek ki a parasztság múltjának és a novellák keletkezésével egybeeső jelenének értékszembesítő összehasonlításában. Az író pozíciójának finomhangolása miatt is fontos a szintén alteregóként olvasható Csanaki Jancsi alakját szerepeltető novellák első darabja, az Isten teremtményei című írás, amelyet többen a Szabó István-művek család- és erőszakábrázolásának egyik legnagyobb teljesítményeként ismertek el, jóllehet az az archaikus teremtésmítoszok leleményes parafrázisaként is olvasható.

Az elismerő kritikai visszhang ellenére Szabó István egyre korszerűtlenebbnek érezte a novelláit. Frusztrálta, hogy a megújulásra, elsősorban a regényírásra tett kísérletei rendre kudarcba fulladtak – a parasztságnak az 1957 és 1960 közé tehető korszakát szerette volna megírni terjedelmesebb formában. 1963-ban a Szépirodalmi Könyvkiadó is regényt kért tőle, ő az előleg reményében benyújtott egy, a szakmai lektorok által ígéretesnek tartott részletet, de a szerződés ellenére nem készítette el a munkát. Az anyagi nehézségek dacára sokat utazott, az írószövetség gyakran küldte külföldre (1964-ben Moszkvában és Leningrádban, 1965-ben Lengyelországban, 1966-ban újra a Szovjetunióban járt).

Alkoholbetegsége következtében számos egészségügyi problémával küzdött. 1965-ben felbomlott a házassága. 1968-ban újranősült, második felesége a barátai révén megismert Rácz Piroska lett. 1969-ben lakást kaptak Zuglóban.

Foglalkozott műfordítással is, Sós Endrével közösen Bertolt Brecht néhány tanulmányát ültette át magyarra (Irodalomról, művészetről, 1970), valamint lefordította Wolfgang Schreyer A sárga cápa című regényét (1971).

A ’70-es évek elejére függősége egyre súlyosabbá vált. Ez vezetett második házassága 1971-es felbontásához is. Az időszak ziláltságát tanúsítja, hogy ekkoriban szinte egyetlen novellát sem fejezett be. Irodalmár barátai, Domokos Mátyás és Győri János bírták rá, hogy dolgozni kezdjen egy olyan válogatáson, amely kötetbe addig fel nem vett és új elbeszéléseket is közread. A könyv 1972-ben jelent meg Ne nézz hátra címmel. Az előző két könyv anyaga mellett helyet kapó novellaciklus A második emeleten címet viseli, bizonyos darabjai a sikeres tematikai továbblépést, az írói figyelem fókuszának tágulását mutatják.

Az új írások egy részének az életműben megvannak az előképei. A Fábián-novellák sorába illeszkedő Vidéki megállónál például a tömegközlekedési viszonyok bemutatásával a modernizáció okozta nemzedéki ellentéteket is színre viszi. Ennek párdarabja a ciklusban az Utoljára, amely nem Fábián-novella, de ugyancsak generációs összefüggésként tárja fel az időskorral járó családon belüli státuszváltozást a paraszti kultúra vonatkozásában. A kiválóan megírt Vasárnapi mise cselekmény- és konfliktusalakítása sem hat újszerűen a korábbi kötetek ismeretében. Érdemes kiemelni az Ügyes asszony – hitvány embert, amelyben Szabó a Vasárnapi miséhez hasonló problémaérzékenységgel nyúl a női emancipáció kérdésköréhez. A pálya elmozdulásai elsősorban a városban játszódó, fiatal felnőtteket szerepeltető novellákban figyelhetők meg: a Te meg az Isten, a Lakásszentelő, A második emeleten, a Tanulmány a törzsvendégről, a Legelső ütközetem, illetve a Valami ég! a 60-as–70-es évek fordulóján fellendülő, úgynevezett nemzedéki közérzetirodalom tendenciájával folytatnak párbeszédet. Ezek az írások nem teljesítenek kevesebbet, mint például Császár István, Marosi Gyula, Simonffy András vagy Zimre Péter ekkoriban keletkezett, ehhez az irányzathoz sorolható művei, de Szabó István megszilárdult tanúságtevői pozíciójával a recepció nehezen tudta összeegyeztetni őket (nem is kaptak helyet a posztumusz A szabadság keresztje és a Hajnalok hajnala című válogatásokban). A hangzatos Ne nézz hátra kötetcím is ezzel a státusszal magyarázható, hiszen az írás ennek a szövegvilágnak a vonatkozásában elsősorban visszatekintő művelet, amely az életformaváltás előzményeinek és következményeinek ábrázolásával az olvasót is rendre a múlthoz történő odafordulásra készteti. (A kötet címét egy Szabó István által írt listából választotta ki a kiadó igazgatója, Illés Endre. Az író később szeretett volna módosítani, ám a változtatás lehetőségét nem biztosították a számára.)

A kórházi kezelések hatására Szabó István új erőre kapott. Továbbra sem adta fel regényírói ambícióit, lazább, novellafüzérszerű szerkezetekkel kísérletezett. Ekkoriban keletkezett elbeszéléseit nagy érdeklődés övezte, kiváltképp a paraszti kultúrával foglalkozó friss szövegei részesültek elismerésben.

1976. március 16-án, kilenc nappal 45. születésnapja után, hirtelen érte a halál, az alkoholbetegség következtében legyengült szervezete nem tudott megküzdeni az influenzával.

A Szépirodalmi 1977-ben jelentette meg Győri János szerkesztésében Iskola a magasban című, több befejezetlen írást is közreadó kötetét, amely a korábbiakhoz viszonyítva bőbeszédűnek mondható, líraibb hangvételű. Nyitóciklusa az előző kötetből ismerős A második emeleten. Ezt követi a Vasárnapi továbbképző, amely a városi környezetben játszódó új elbeszéléseket gyűjti egybe, köztük Fábián-történeteket is találni. Az Otthon a szőlőhegyen ciklus írásainak cselekménye ismét a „hegyközség”-ben játszódik. A Hajnalok hajnala a Csanaki Jancsi alakját középpontba helyező novellák füzére, amely bizonyos értelemben visszatérést jelent a debütáló kötethez, hiszen annak első három írásában is egy Janika nevű gyermekfőszereplővel találkozhatunk. Az utolsó ciklus, a Mese nélküli világban Szabó István autobiografikus írásait közli, amelyek a Győri által írt, Egy gyötrődő tehetségről című utószó révén nyernek többletjelentést – a ciklus önértelmezései és Győri szövegértelmezései közötti hasonlóságok ugyanis arra mutatnak rá, hogy a Szabó István emlékezetét ápoló gesztusok már közvetlenül a halál bekövetkezte után az életrajzi olvasatok termelésével igyekeztek a köztudatban tartani a tragikus sorsú alkotó munkásságát.

*

A Kádár-korszakban napvilágot látott kritikák Szabó Istvánt leginkább Móricz Zsigmond és Kodolányi János örökösének láttatták, akit élettapasztalatai és képességei is arra predesztinálnak, hogy a paraszti kultúra ’50-es években kezdődő, történelmi jelentőségű életformaváltását ábrázolja. Ez a tanúságtevő pozíció nemcsak a korabeli értelmezői beállítódások eredménye, nyilatkozataival és autobiográfiáival maga Szabó István is befolyást gyakorolt a recepciójára. Bár a második kötet megjelenésétől kezdve élénk kritikai diskurzus övezte, a ’80-as végére az életmű fokozatosan elveszítette kiemelt státuszát. Háttérbeszorulása vélhetően nem függetleníthető attól a prózafordulat megnevezéssel is illethető kánonátrendeződéstől sem, amely az irodalomtudományos érdeklődés homlokterébe a korszakban innovatívabbnak látszó műveket helyezett. Mindenesetre az elmúlt évtizedekben történt kezdeményezések azt sugallják, hogy teljesen még nem merült feledésbe ez a mindössze néhány kötetet számláló pálya.

1991-ben hajdani barátja és szerkesztője, Győri János gondozásában adta ki a Szépirodalmi az Isten teremtményei című kötetet, amelyben Szabó István minden ismert szépprózai írása megtalálható. (Győri értekezésekkel, az író leveleinek egybegyűjtésével, gondozásával és jegyzetelésével is igyekezett ápolni hajdani barátja emlékezetét. Az ő szerkesztői munkáját dicséri az összes posztumusz novellaválogatás is [az Isten teremtményei előtt: Hajnalok hajnala, Móra, Bp., 1978; Hazulról odáig, Magvető–Szépirodalmi, Bp., 1979; A szabadság keresztje, Szépirodalmi, Bp., 1987], tehát nagy szerepe van abban, hogy Szabó István alakja a parasztsággal történtek tanúságtevőjeként rögzült az irodalomtörténetben.) Az 1999-ben Csűrös Miklós szerkesztésében megjelent Kodolányi János és Szabó István levelezése című könyvben a két író 1949 és 1956 közötti barátságának alakulását követhetjük nyomon. A 2009-es A barátság szelleme: Levél- és dokumetumgyűjtemény című, Fogarassy Miklós által szerkesztett kötetben pártfogóinak és barátainak küldött levelei, valamint önéletrajzi írásai olvashatók. Ugyanebben az évben látott napvilágot a Siratódal: Szabó István emlékkönyv című kiadvány, amely a fogadtatástörténet fontosabb kritikáival, tanulmányaival, az író autobiografikus műveivel és verszsengéivel együtt a pályatársak hozzá írott költeményeiből is válogatást nyújt. 1997-ben felvette a nevét szülőfalujának általános iskolája. 2022-ben Cserszegtomaj posztumusz díszpolgári címmel tüntette ki.

Számba véve ezeket az életmű olvasását sürgető gesztusokat, talán meglepő, hogy egyikük sem hatott serkentően a Szabó István-œuvre szakmai diskurzusára. Ennek többek között az lehet az oka, hogy a rekanonizációs kísérletek jellemzően az író alakját állítják előtérbe, vagyis olyan befogadói magatartást jelölnek ki, amely az életrajz és a novellák összeolvasását előirányozza. A paraszti származás és a hányattatott sors (túl)hangsúlyozásával a felelevenítésre vállalkozó kezdeményezések rendre azokat a biográfiai összefüggésekre ráhagyatkozó recepciós stratégiákat működtetik, amelyek még az író élete során alakultak ki. Többek között a falureprezentációk diszkurzivitására és poétikai stratégiáira, a kulturális különbségek és az életformaváltások következtében előálló idegenségtapasztalatok színrevitelére összpontosító törekvések lehetnek azok, amelyek előremozdíthatják Szabó István munkásságának újrafelfedezését.

Fontosabb díjak, elismerések:

1957, 1964 – József Attila-díj

Az életrajzot Juhász Tibor írta.