Marno János

Marno János (Budapest, 1949. március 3. –)
József Attila-díjas költő, író, műfordító, műkritikus. 2017-től a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.

*

Budapesten született 1949. március 3-án, de gyerekkorát Piliscsabán tölti. Kétéves korában a hattagú családot kitelepítik Tiszanánára, a „vendéglátó” család konyhájában élnek. Apját, az eredetileg jogász Marno Béla katonatisztet 1950-ben az Államvédelmi Hatóság bebörtönzi, koncepciós perben halálra ítélik, de 1956 nyarán amnesztiával, rokkantként szabadul. Az az októberi terv, hogy a család Nyugat-Németországba utazik egy értük küldött teherautóval, meghiúsul, az anyai nagymamának köszönhetően, aki 1957-ben hajóval távozik Ausztráliába. Marno János anyja, Batta Hedvig – aki, miután Marno Bélát elviszik, két évig nem értesül annak hol- és hogylétéről – védőnőként dolgozik, amikor nem a traumatizált, gyakran ágynak eső gyerekével tölti az idejét. Jánossal klasszikus zenét hallgat és megmutatja neki kedvenc könyveit.

Ez az időszak Marno szellemi fejlődése szempontjából azért is meghatározó, mert visszaemlékezése szerint már ekkor foglalkoztatja betegség és produkció ellentmondásos viszonya. A forradalom is az ambivalencia egyik alapélményét jelenti számára, ahogy erről 2017-ben beszél a Literának: „nem tudtam megbocsátani az embereknek a belenyugvást a forradalom elvesztésébe, akkortól fogva nekem a magyar történelemből csak a Rákóczi-féle szabadságharc állt meg a talpán, a ’48 már nem, az ’56 pedig megakadt a torkomon. Hosszú-hosszú évtizedek után kezdtem csak pedzeni, hogy a túlélési ösztön mindent felülír. Arról se feledkezzünk meg, hogy az akkori ifjúsági regények, de még a mesék is az abszolút hősiességet, az önfeláldozó hősiességet preferálták, én a dugovicsizmus bűvöletében nyomtam az ágyat.”

A gimnáziumot a pannonhalmi bencéseknél kezdi 1963-ban. Itt szerzi első visszás tapasztatait a közösségekkel és az intézményekkel kapcsolatban. Botránykeltéssel vádolják, ezután az esztergomi ferenceseknél folytatja tanulmányait, de ott hasonló élmények érik. Egyre több alkalma adódik, hogy ne csak olvasmányaiban találkozzon olyan lelki- és tudatállapotokkal, amilyeneket a „mért nincs bűnöm, ha van” és a „noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták” hangoltsága jellemez. Ezzel két, számára fontos szerzőt idézünk, József Attilát és Franz Kafkát. Az utóbbi „csontig hatoló humorát” elég hamar megkedveli, az előbbi verseiből válogatást állít össze 2005-ben. Számos esszét ír József Attila-versekről, a 2011-es Kezünk idegen formákba kezd című kötetben külön sorozat olvasható ezekből. Előfordul, hogy nyilvánosan felolvas a költő műveiből, ha épp nem mások előadását követi nyomon, például Balaskó Jenőét, akinek az Egyetemi Színpadon, a 80-as években rendezett József Attila-estjére lelkesen emlékezik vissza.

Esztergomban a másodikos Marnót egy negyedikes versírásra biztatja, és a szerző által a fentebb idézett interjúban „didaktikus, valláskritikai” műnek nevezett szöveg eljut az igazgatóhoz. A marnói létszemlélet eredendő kételye mellett az abszurd összetevőt is megtaláljuk ebben a történetben: a diák akkor is szembefordul a hatalmi pozícióval, amikor ez nem áll szándékában. Így közeledik az egyszerre elérni és elkerülni vágyott kisodródáshoz. A harmadik évben már a budapesti Eötvös József Gimnáziumba jár, ekkorra datálja azt az elhatározást, hogy írni fog. Filozófia szakra jelentkezik, de az ELTE felvételijén adott válaszai és családi, egyházi iskolai múltja szintén indulatokat váltanak ki. Nem jut be az egyetemre, de a fővárosban keres munkát, Pest és Piliscsaba között ingázik a 60-as évek végén.

1970-ben összeházasodik Forián-Szabó Évával, és a budai Ostrom utcába költöznek. 1977-ben születik első gyereke, Dávid, aki a reneszánsz, különösen John Donne költészetének kutatója lett, második, a ’79-es születésű Hanna, pszichológus.

A Budára költözéssel – és azzal, hogy a törzshelyei, például az Egyetem Presszó és a Bajtárs (Rézkakas) bezárnak a ’72-es ifjúsági törvény miatt – az a periódus ér véget, amikor fontos hatások érték a magyar neoavantgárd felől. A lezárult életszakaszhoz előszeretettel közelít úgy, hogy felidézi a rendező, forgatókönyvíró, többek közt az Eszkimó asszony fázik forgatásakor operatőrködő Matkócsik Andrással, majd Szentjóby Tamással, Balaskó Jenővel és Erdély Miklóssal közösen eltöltött időt. Ekkoriban még nagyobb szerepet játszik Marno működésében a páros alkotás, az improvizáció, és a performatív dimenzió is jobban előtérbe kerül a Szíjártó Csabával vagy Matkócsikkal közös „szövegelések” során.

Társszerző-keresésre a későbbi életszakaszokban is találunk példát. Például a Kerber Balázzsal folytatott párbeszéd egyik termékét, a kétszerzős, 2013-ban a Vas utcai RoHAM-ban is felolvasott Lépcsőfordulók című versciklust, de említhető a fordítói-szerkesztői munka Uri Asaffal (A szomjúság járványa. Magyar és héber nyelvű versantológia, 2016) vagy a Géczi Jánossal közösen írt és publikált versek (2017–2018).

Ugyanakkor ezekhez képest a Marno–Szíjártó páros, amelyik több alkalommal hangjátékokat mutatott be a 80-as években, más dimenzióban helyezkedik el. Marno alkotói autonómiájának kialakulásáról mondja: „évtizedekig vonakodtam a Csabi nélkül szerepelni költőként, és még azután is sokáig éreztem úgy, hogy az ő szájaíze szerint iparkodom írni”. Ezzel összhangban van az ironikus tény, hogy Marno egyik első szövege, a Defloratio, amelyik a debütáló kötetébe, az együtt járásba is bekerül, először Szijártó neve alatt jelenik meg 1974-ben, a párizsi Magyar Műhelyben (harmadik szerzője Monori Margit volt, egy elkallódott felvételen Monori Gitta adja elő). Nem véletlenül kapja az Eredetkerülőben címet a Szíjártó 2018-as halálát felidéző beszélgetés Radics Viktóriával.

Nagy jelentőségre képes tehát szert tenni az együtt gondolkodás és együttműködés annak a praxisában, akire többen mégis a különutasság, a sehova nem tartozás költőjeként gondolnak. Ez a későbbiekben is fontos: Marno összejöveteleken inspirálja a kétezres években a Telep költészeti csoport (2005–2009) tagjait, versműhelyet vezet a szigligeti JAK-táborban (2009), a Kacsa utcai Mandragórában (2011–2012), a PPKE külsős oktatójaként tanít (2010-es évek). Szentjóbyval még Weöres Sándor tanácsára ismerkedett meg, Balaskóhoz pedig félig a közönségükként viszonyulhatott. Beszámolói azt látszanak visszaigazolni, hogy ezek a figurák önmaguk aurájára úgy tartottak igényt, mintha az egy dinamikus műalkotásé is lehetne. Mindennapi, társasági életük részben performansszá vált, és ez a gondolkodásmód nem teljesen idegen Marnótól sem.

Túl az esszészerű élőbeszédéhez társuló sajátos hangsúlyrendszeren és mimikán, utalhatunk itt arra, hogy szívesen vonja játékba a telefont, a skype-ot úgy is, mintha költészet és filozófia kedvéért léteznének (főleg a 90-es években lesz fontos a Tandori Dezső-, később például a Harcos Bálint-telefonkapcsolat). De az avantgardizmus kapcsán mindenekelőtt a magányos peripatetikus verselőkészítő sétaakciókra érdemes célozni. A mozgás a parkban, a városban, persze, nem performansz. De ahhoz hasonló, mint a költő által sokszor dokumentált munkamódszer.

A meghatározó események közé tartoznak az úszások is. Mindkét sport – de harmadlagosan a ping-pong, sőt, a szobabicikli és a fejenállás is – szorosan kapcsolódik az alkotás lehetőségeihez. A séta a maga körkörösségével, Marno kifejezésével élve, „az én kicentrifugázása” révén szinte a szabadgondolkodás feltétele, az úszás pedig egyes életszakaszokban áttételesen a beszédé (legyen az költői vagy nem költői megszólalás). Ezek ugyanis Marno tüdőbetegségének kezeléséhez is hozzátartoznak, maga a lélegzetvétel pedig formaadó képességgel is bír. A szerző a szuflával hozza összefüggésbe, hogy több kötetében is a tizenkét soros versformát részesíti előnyben (pl. Fellegjárás; Daidal; a semmi esélye).

A „nagy járások” – ahogy 2017-ben mondja – Bambergben kezdődtek, ahová Konrád György közbenjárására jutott el (Bajor állami ösztöndíj, 2000–2001), de Budapesten, a XII. kerületi Németvölgy Gesztenyéskertjében váltak igazán fontossá, majdnem másfél évtizeden keresztül. A MOM és környéke a versekben is megnevezett, vissza-visszatérő helyszín az olykor beszélő tulajdonneveivel (Vérmező, Alkotás, Bimbó, Ostrom stb.).

Ami a munkalehetőségeket illeti, bár voltak olyanok, amik közvetlenül a szépirodalomhoz kapcsolódtak, mert 1986-tól 1989-ig a Múzsák Könyvkiadója szerkesztője volt, a rendszerváltástól 1991-ig pedig az Igen irodalmi rovatának szerkesztője, de gyakrabban meglehetősen közvetetten érintették azt, különösen a gimnázium befejezésétől a 80-as évtizedig. Volt kérdőbiztos és statiszta is operákban, egyik első munkáját pedig a felvonógyár igazgatója, Matkócsik édesapja szerezte. De 1992-től rendszeresen publikál az Enigma folyóiratban Markója Csilla szerkesztő révén (Markója nyersfordításaiból kiindulva lesz Celan-fordítóvá is). 1992-től 1997-ig kuratóriumi tag a Soros-díj Szépirodalmi Bizottságában. Az irodalom intézményeivel-fórumaival való kapcsolata a 80-as évek közepétől egyre több módosuláson megy keresztül. A folyóiratmegjelenések száma is nő, de először 1980-ban publikál a Mozgó Világban.

A 90-es években egy elemzés-, egy próza- és öt verseskötete jelenik meg, közülük az egyikben válogatott és új versek szerepelnek (Nincsen líra √ nélkül, 1999). Az ezredforduló után nyolc könyve lát napvilágot a 2018-as Szereploszlásig, közülük egy esszékötet. Ezért Marno pályáját abban az értelemben a „vagy-vagy” írja le, hogy bár 38 éves korában indul, onnantól kezdve folyamatosan építkezik (egy interjúban kertépítő rokonára is hivatkozik: a Margitszigetet anyai nagyanyjának nagybátyja „szerkesztette”, legalábbis a flóra egy részét).

Két könyve megjelenése között 1987-től csak egy alkalommal telik el három évnél hosszabb idő. A pálya ezredforduló utáni fordulatának is szokás tartani az önmaga felé irányuló beszédhez egy régi-új figurát felvonultató Nárcisz készül című kötetet (2007). Ekkoriban a Marno-költészet nagyobb figyelmet kap. Önálló anyagot közöl róla a Parnasszus (2007/1), ahol Urfi Péter a recepció zsákutcáiról is beszél „Akasszanak fel, ha értem” címmel. Marnóhoz számos fiatal szerző kapcsolódik. 2010. október 1-jén Csobánka Zsuzsa Marno-konferenciát szervez a PIM-ben, melynek végén Rényi András Caravaggio Nárcisz-képéről ad elő, más médiumok felől is keretezve az életművet. A költő lánya, Marno Kata (1983–) felvételét szerepeltető Nárcisz-borítón épp egy képkeret látható.

A fogadtatástörténet figyelmet érdemlő állomásai még többek között az Ex Symposion (2014/86) és a Tiszatáj Marno-blokkja (2019/3). Az előbbiben megtaláljuk az említett PIM-beli konferencián is előadó Nemes Z. Máriót, akinek első verseskötetén, a 2006-os Alkalmi magyarázatok a húsról címűn Marno fülszövege szerepel, amiben Francis Bacon képeihez köti Nemes Z.-t. De az intermediális gondolkodás nem áll meg a festészetnél, Bartók Imrével közösen írt beszélgetős esszé is olvasható Marnótól a Breaking Bad filmsorozatról, ahol a kémiátanár a drogmaffia kulcsfigurája lesz. Végigkövethető benne rögeszme és rák párhuzamos alakulástörténete, Marno pedig szenvedélyesen érdeklődik a mentális és fizikai problémák formaadó képessége iránt. 1980–81-ben kialakuló pánikbetegsége, úgy látja, nem csak negatívan ítélhető meg. Belgyógyász-kardiológushoz jár, aki pszichoanalízist végez, szervi bajt nem állapítanak meg: „Rengeteget köszönhetek ennek a két és fél évnek, ezért tehát magának a pánikbetegségnek is, hiszen így vált szemlélhetővé számomra az emberi létezés abszurditása, abszurd realitása”. Ezt azonban rekeszizomsérv is megelőzte, születési rendellenességként – a légzés gondja már leírható lélek és test betegségeként is („pszichés vagy enzimprobléma”).

Az életműben a nyelv működésére és a testre irányuló paranoid figyelem a tudatot betegségradarozásra, problémadetektálásra állítja be. Testvéreihez és hozzájuk fűződő viszonyához is többször közelít különböző, laikus és/vagy orvosi diagnózisok felől (nővére, Ilona 1977-ben, húga, Hedvig, „Csicsi” pedig 2007-ben halt meg). Ha egy gondolatalakzata kibontakozóban van, útközben könnyen kiderülhet róla, hogy például a 23 évesen kapott nyombélfekélye köré rendeződik. Efelől alapító élményként ad számára szanatóriumi levegőt az irodalomnak a kilenc-tíz évesen olvasott Varázshegy.

Azóta is kérdés, mennyire tartható tisztán az önmegfigyelés röntgenszeme. Költészetében fokozott érdeklődés irányul arra, hogy az elsőre nem látható miként viszonyul az elsőre láthatóhoz. Röntgenszem-növesztéshez a rétegzettség létrehozásának, megfigyelésének vágya vezet. Célja az emlékeztetés arra, mi minden jár együtt. Innen nézve a Marno-vers témája lehet maga az ambivalencia. Vagy a „drámai esemény: én felmondom, a vers pedig felszámolja az álláspontjaimat” – írja 1991-ben (Keresztury Tibor Félterpeszben című interjúkötetében), és ez az álláspontja azóta is változatlan. Bár talán nem vélemény, hanem „a vers akaratának” tapasztalata, ahogy szintén ő fogalmaz. De felszámolják-e Marno versei a Marno-életrajzot is? Biztosan nem mondják fel leckeként. Költészete inkább felemészti az adatokat. Mintha közvetítené, hogy felsorolásuk túl keveset mond arról, mi történik velünk.

 

Fontosabb díjak, elismerések:

1984 – Móricz Zsigmond-ösztöndíj 

1987 – Bölöni György-jutalom

1988, 1992 – Madách-díj (pályázati)

1988 – Művészeti Alap Elsőkötetesek Díja

1989 – A Jövő Irodalmáért Díj

1990 – József Attila-díj

1992, 2008 – Artisjus Irodalmi Díj

1992, 1997 – a Soros Alapítvány Alkotói Díja

1992 – a Beszélő fődíja (megosztva Tandori Dezsővel)

1993 – MR Hangjáték Szerzői Díj

1993 – Déry Tibor-díj

1994 – Kortárs-díj

2000/2001 – Bamberg-ösztöndíj

2001 – Alföld-díj

2003 – Palatinus-díj

2010 – Magyar Köztársaság Babérkoszorúja Díj

2011 – Szépírók Társaságának Díja (vers)

2011 – NKA alkotói ösztöndíj

2015 – Litera-díj (meghívásos pályázat)

2016 – Salvatore Quasimodo-emlékdíj

2018 – Tiszatáj-díj

2020 – Baumgarten-emlékdíj

 

Az életrajzot Borsik Miklós írta.