Csurka István

Csurka István (Budapest, 1934. március 27. – Budapest, 2012. február 4.)

Kétszeres József Attila-díjas író, dramaturg. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

*

Csurka István 1934. március 27-én született Budapesten. Édesanyja Bodnár Erzsébet, édesapja Csurka Péter (1894–1964), aki novellistaként és publicistaként is ismert volt előbb a harmincas években, majd csaknem két évtizednyi írói hallgatás után az ötvenes–hatvanas évek fordulóján. Apja első házasságából született féltestvére ifj. Csurka Péter, édestestvére Csurka László színművész (1936–2020).

Észak-Erdély 1941-es Magyarországhoz csatolása után a család a fővárosból Nagyváradra költözött (Bodnár Erzsébet nagyváradi származású volt). 1944-től a háborús front elől átmenetileg ismét Budapesten, majd Csepregen, rövid ideig pedig a bajorországi Lichtingben kerestek menedéket. A háború lezárulta után édesapja igazoló bizottság elé került, amely nem engedélyezte számára a Budapestre való visszatérést, így a család Békésen, Csurka Péter szülővárosában telepedett le. Csurka István itt folytatta a tanulmányait, érettségi bizonyítványát a város nagy múltú gimnáziumában (amely az állampárti időszak előtt és azóta is Szegedi Kis István nevét viselte/viseli) szerezte meg 1952-ben. Ugyanebben az évben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakára, osztályfőnöke Háy Gyula volt. A főiskolára kerülés emlékeit, a vidékről a fővárosba (vissza)költözésből adódó idegenségélményt az 1972-es Kint az életben című kötet néhány novellája (Négy gólya; Főfal; Tisztálkodástól tisztálkodásig; Villongások a betegszobában; Kint az életben) is feleleveníti.

Legkorábbi írásai a főiskola hallgatói által összeállított és szerkesztett Sirály című időszaki kiadványban jelentek meg. Prózaírói tehetségére tanára, a később a Ki lesz a bálanya? Czifra nevű szereplőjében megörökített Czibor János figyelt fel elsőként, aki az általa szerkesztett Művelt Nép 1954-es évfolyamában adott helyet Csurka első komolyabb publikációjának, a kollégiumi környezetben játszódó Nász és pofon című novellának. Az írás egy másik korai novellával, a Testámentummal együtt bekerült az Emberavatás című, fiatal prózaírókat bemutató 1955-ös antológiába. A Nász és pofon itteni megjelenése kisebb ideológiai vitát generált a sajtóban, Bóka László például a Szabad Népben közölt kritikájában a vidéki fiatalság „szocialista erkölcsének” nem megfelelő ábrázolását rótta fel a fiatal szerzőnek. Az 1948 utáni időszak alapvető társadalmi átrendeződése, a vidékről a főváros felé irányuló társadalmi mobilizációnak az egyénre gyakorolt hatásai a korai művektől kezdve Csurka fontos témái közé tartoztak. Rövidprózai szövegei első gyűjteménye a Tűzugratás című, 1956 szeptemberében megjelent kötet, amelynek recepciója hamar megakadt a következő hónapok történései miatt.

A Színház- és Filmművészeti Főiskola szeptember 27-én tartott iskolagyűlésén Csurka István éles hangú felszólalásban összegezte a diákok követeléseit a művészeti képzés átalakításával kapcsolatban. Október 23-án a főiskolai tüntetés egyik szervezője volt, 28-án a Vorosilov (Stefánia) úti diákszálló nemzetőrségének vezetőjévé választották, de a fegyveres harcokban nem vett részt. Szerepvállalása miatt a forradalom leverése után, 1957 márciusában letartóztatták, áprilisban Kistarcsára internálták. Augusztus végén hagyhatta el az internálótábort, ahol a szabadulás fejében aláírta a BM II/5–1. alosztály beszervezési okmányát (a „Raszkolnyikov” fedőnevet választotta magának), kiengedése után azonban nem volt hajlandó az érdemi együttműködésre, használhatatlansága miatt az állambiztonsági szolgálat 1963-ban kizárta a hálózatból. Beszervezésének és az együttműködés megtagadásának a dokumentumait – már parlamenti képviselőként, akkori pártja, az MDF belviszályai nyomán – maga Csurka hozta nyilvánosságra 1993-ban. A kötetben 2006-ban megjelent, Az esztéta című „száraz regényében” még részletesebben, további dokumentumok bemutatásával emlékezik vissza évtizedeken át tartó megfigyelésének történetére, ezen belül pedig a tartótisztjével (akit ironikusan esztétaként nevez meg a szövegben) folytatott manipulatív játszmákra. A feltárt belügyi dokumentumok alapján Csurka Istvánt az ötvenes évek végétől csaknem három évtizeden át szinte folyamatosan megfigyelte a magyar állambiztonság.

Szabadulása után a főiskolán vizsgák nélkül átvehette a diplomáját. A Kortárs 1958. januári számában közölt Lakók és ripacsok című elbeszéléssel tűnt fel újra az irodalmi nyilvánosságban. Az igazi visszatérést azonban első regénye, az 1959-ben kiadott Hamis tanú jelentette: a diplomaszerzés után falura helyezett tanár, Bojtor László története pesszimista képet fest a vidéki és a városi élet közötti életszínvonalbeli különbség felszámolásának, a „modern élet” adaptálhatóságának lehetőségeiről. A regény, bár nem mentes a következetlen megoldásoktól, a korban szokatlannak számító narrációs technikája révén – a szöveg a szereplők folyamatosan egymást váltó monológjaiból épül fel – már felmutatja Csurka későbbi prózájának erényeit, a fordulatos cselekményvezetést és az élőnyelv hiteles megjelenítését.

1957-ben vette feleségül Kladek Annát, a következő évben született fiuk, Endre. Második feleségével, Borsányi Klárával 1969-ben kötött házasságot. Két lányuk született, Eszter (1969) és Dóra (1973).

Csurka István a rendszerváltásig szabadfoglalkozású íróként dolgozott. Tudatosan építette a korabeli „bohém világban”, a Hungária kávéház és más vendéglátóhelyek „mélyvizében” otthonosan mozgó, művészi tevékenységének bőséges anyagi javadalmazását kártyapartikon és a lóversenypályán kockára tevő „Nehézfiú” imázsát. (Utóbbi megnevezést saját magára használta a Magyar Nemzetben a hetvenes–nyolcvanas években futó tárcasorozatában, amelynek válogatott darabjai a Kettes kolbász [1980] és az Utasok [1981] című kötetekben is olvashatók.) A korai Kádár-korszakban kihívóan dekadensnek tűnő, az állambiztonsági szerveknél a jelentések alapján az „egzisztencializmus” gyanúját keltő – ugyanakkor egyfajta szelepfunkciót is betöltő – életforma a hatvanas évektől számos művének vált témájává. Második novelláskötete, az 1964-es Százötös mellék szereplői jellemzően a korabeli magyar közállapotoktól idegenkedő, egyszersmind azokat cinikusan kihasználó, amorális figurák, akiket leginkább testi vágyaik és játékszenvedélyük kielégítése, illetve az anyagi haszonszerzés motivál. A kötet e tárgykörbe tartozó, emlékezetes darabjai az Egy fogadó lelkivilága, A Rádiótól vagyunk és a Miért rosszak a magyar filmek? (utóbbiból 1964-ben Csurka forgatókönyve alapján Fejér Tamás rendezett filmet). A lóversenysport különös szociokulturális világát mutatja be a Rákosy Gergellyel közösen írt, Így, ahogy vagytok! című 1972-es kötet is. Két kisregényt (Moór és Paál, 1965; Dagonyázás, 1985) leszámítva a novella volt Csurka szépirodalmi munkásságának reprezentatív epikai műfaja. (Ezek további gyűjteményei: A ló is ember, 1968; Nász és pofon, 1969; Kint az életben, 1972; Egy fogadó lelkivilága, 1976, Létezés-technika, 1983 – utóbbi a nyolcvanas évek első felében kiadott életműsorozat részeként.)

A hatvanas évek elején indult színházi és filmes karrierjével alapozta meg széleskörű ismertségét, néhány évvel később már az egyik legjobban kereső magyar írónak számított. A Miért rosszak a magyar filmek? mellett például a Kertes házak utcája (1962), a Mi újság Pesten? (1969), a Hét tonna dollár (1974), A kard (1977) és az Amerikai cigaretta (1978) című filmek forgatókönyve is az ő nevéhez fűződik. (Filmregényeit összegyűjtő kötete az életműkiadásban: Mi újság Pesten?, 1985)

Pályája egyik főművének tartott, Ki lesz a bálanya? című drámáját 1961-ben, Czibor János öngyilkosságának évében írta, alakjait saját baráti körének tagjairól mintázta (a szereplők nevei is árulkodóak: Abonyi – Abody Béla; Czifra – Czibor János; Fény – Réz Pál, Csüllögh – Csurka István). A könnyeden induló, de teljes letargiába forduló, átkártyázott éjszaka történetét megjelenítő kamaradarab a korai Kádár-korszak általános reményvesztettségét sugallja, ezért jó ideig egyetlen színház sem mutatta be. Értelmiségi körökben azonban hamar ismertté vált, ennek hatására Várkonyi Zoltán, a Vígszínház akkori főrendezője kérte fel Csurkát előbb a Szájhős (1964), majd Az idő vasfoga (1965) megírására. 1971-ben Pécsett mutatták be a végletesen pesszimista hangvétele okán a Bálanya párdarabjának tekinthető Deficitet, és ebben az évben készítette el Csurka a Moór és Paál színpadi változatát, amelyet Döglött aknák címen mutatott be – elsöprő sikerrel – a Katona József Színház (akkor a Nemzeti Színház Kamaraszínháza), Kállai Ferenc és Major Tamás főszereplésével. Időközben a Ki lesz a bálanya? is színpadot kapott, az ősbemutatót a Thália Színházban tartották 1969-ben. A hetvenes–nyolcvanas években a korábbiak mellett számos új darabját tűzték műsorra a hazai teátrumok (Eredeti helyszín, 1976; Nagytakarítás, 1977; Versenynap, 1977; Házmestersirató, 1978; Majális, 1980; Reciprok komédia, 1982; Vizsgák és fegyelmik, 1988; Megmaradni, 1988 stb.).

A rendszerváltásig kétszer tiltották el átmenetileg a művei publikálásától és bemutatásától. 1973-ban a szigligeti alkotóházban tanúsított botrányos viselkedéséért, rendszerellenes és antiszemita felhangoktól sem mentes megnyilvánulásaiért az Írószövetség vizsgálata mellett rendőrségi-ügyészségi eljárás is indult ellene. Az eset eredményeképp egy éven át tartó szilenciumot kapott azzal a könnyítéssel, hogy a Döglött aknákat nem vette le a műsoráról a Katona József Színház. Második szilenciumára 1986-ban került sor, amiért hozzájárult a New Yorkban március 15-én elmondott, A véres kard című előadásának felolvasásához a Szabad Európa Rádióban, valamint Az elfogadhatatlan realitás című esszékötetének megjelentetéséhez az ugyancsak New Yorkban működő Püski Kiadónál.

A hetvenes évek végétől egyre gyakrabban foglalt állást közéleti kérdésekben. Szerepelt a neve a Charta ’77 aláírói között, esszéje jelent meg az 1980-as Bibó Emlékkönyvben, 1983-ban az Írószövetségből való demonstratív kilépéssel állt ki Csoóri Sándor mellett, akit Duray Mikós Kutyaszorító című, New Yorkban kiadott kötetéhez írt előszaváért szankcionált a hatalom. Részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki találkozón. A Magyar Demokrata Fórum alapító tagja, a rendszerváltó értelmiség népi szárnyának meghatározó alakja volt. 1990-től 1993-ig, a pártból történő kizárásáig az MDF parlamenti képviselőjeként dolgozott. 1993-ban alapította a radikális jobboldali Magyar Igazság és Élet Pártját (MIÉP), amely 1998 és 2002 között parlamenti frakciót működtetett, és amelynek haláláig az elnöke maradt. A rendszerváltás utáni politikai karrierje háttérbe szorította szépírói tevékenységét (a kevés kivétel egyike a Fesztiválkandúr című, régebbi és újabb novellákat tartalmazó kötet 2005-ben). Vezető műfajává a politikai publicisztika vált, írásainak fő megjelenési helye a Magyar Fórum és a Havi Magyar Fórum voltak. Több ezer oldalt kitevő közírói munkásságának megítélése éppúgy vitatott, mint politikusi működéséé. Cikkeinek és nyilvános felszólalásainak retorikájára, antiszemitizmussal átitatott antiglobalista érvkészletére nagyban támaszkodtak az elmúlt három évtized hazai szélsőjobboldali mozgalmai.

Utolsó két drámáját, A hatodik koporsót és az Írószövetségek harcát tartalmazó kötetét 2011-ben jelentette meg. Ugyanebben az évben a fővárosi önkormányzat támogatta Dörner Györggyel az Új Színház vezetésére közösen benyújtott pályázatát, a színház intendánsaként azonban már nem tudott munkához látni. 2012. február 4-én hunyt el Budapesten.

Fontosabb díjak, elismerések:

1969, 1980 – József Attila-díj

1980 – Alföld-díj

2010 – Szkíta Aranyszarvas-díj

Az életrajzot Reichert Gábor írta.