Csengey Dénes

Csengey Dénes (Szekszárd, 1953. január 24. – Budapest, 1991. április 8.)

József Attila-díjas író. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta. 

*

1953. január 24-én született Szekszárdon Csengey Béla és Bencze Jolán házasságából. Általános iskolai tanulmányait Szekszárdon, középiskoláit előbb a szekszárdi Garay János Gimnáziumban, majd Budapesten, a XIII. kerületi Hajózási Szakközépiskolában végzi.

Az érettségi után különféle alkalmi munkákból tartja el magát: autószerelő segédmunkás az ÉPFU autójavítójában, rakodómunkás egy építőipari vállalatnál Szekszárdon, biztosítási ügynök Bátaszéken, segédmunkás a Szekszárdi Állami Gazdaság Borpincéjében.

1973–1975 között Ercsiben tölti kétéves kötelező sorkatonai szolgálatát, de közben már megjelennek első írásai a Tolna Megyei Népújság fiatal alkotóknak fenntartott oldalán.

Leszerelését követően képesítés nélküli napközis tanító- és rajztanárként helyezkedik el a Szekszárd melletti Fadd általános iskolájában, majd üzemi népművelő Hajdúböszörményben az Egyesült Izzónál.

Csak 1977-ben, 24 éves korában jelentkezik a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–történelem szakpárjára, amelyet az első évben levelező, utána nappali tagozatos hallgatóként végez el. 1983-ban középiskolai tanári diplomát szerez.

Időközben, 1978-tól már rendszeresen publikál különféle lapokban, többek között az Alföld, a Mozgó Világ és az Életünk című folyóiratokban.

Az 1980-as év komoly változásokat hoz életében. Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesül, ami enyhíti állandó anyagi problémáit. Ugyanebben az évben feleségül veszi Ferencz Melindát, akivel az egyetemen ismerkedtek meg. Még ugyanebben az évben megszületik első fiuk, András.

Már az egyetemi évek alatt bekapcsolódik a fiatal értelmiségi alkotók különféle mozgalmaiba, szervezeteibe. 1981-ben belép a Fiatal Írók József Attila Körébe (FIJAK), amelynek 1982–1985 között vezetőségi tagja, 1983–1984-ben pedig titkára.

1983-as diplomaszerzés után szabadfoglalkozású íróként tevékenykedik, s már ebben az évben megjelenik első önálló kötete, az „…és mi most itt vagyunk” (nemzedéki esszé Cseh Tamásról és Bereményi Gézáról).

1984-ben a kecskeméti Katona József Színházban színpadra kerül A cella című monodrámája. Ugyanebben az évben családjával Keszthelyre költözik, és többekkel megalapítja a hévízi Csokonai Asztaltársaságot.

Az 1985-ben megélénkülő politikai élet eseményeiben aktívan részt vállal. Ott van, sőt fel is szólal a politikai ellenzék monori találkozóján. Megszületik második fia, Balázs.

Részt vesz az ellenzék lakiteleki találkozóján 1987-ben, s kilencedmagával megalapítja a Magyar Demokrata Fórumot, amelynek 1990-től parlamenti képviselője és haláláig elnökségi tagja.

Politikai munkássága mellett mindvégig folytatja irodalmi tevékenységét is, így 1987-től haláláig a Magyar Írószövetség, 1988-tól a Hitel folyóirat szerkesztőségének tagja. Sorra jelennek meg különféle műfajú kötetei, de ezek mellett több filmben is szerepel mint mellékszereplő és dalszövegíró (Jancsó Miklós: Szörnyek évadja, 1987, valamint András Ferenc: Vadon, 1989.)

1989. március 15-én az ellenzéki tüntetők egyik vezérszónokaként, a magyar nép nevében jelképesen birtokba veszi a Magyar Televíziót.

Élete utolsó nagyszabású terve a Nemzeti Alapítvány gondolatának megvalósítása, de ennek elindulását már nem éri meg. 1991. április 8-án, mindössze 38 évesen, budapesti albérletében szívelégtelenségben meghal.

*

Csengey Dénes alkotói személyiségének szuverenitása nemcsak a formaválasztás sokszínűségében, de sajátos megközelítési módjában is megmutatkozik, ami azonban nehezen vagy egyáltalán nem választható el a politikai áthallásoktól.

Szellemi érésének időszaka egybeesik az 1970-es évek végén, ’80-as évek elején elinduló politikai változásokkal, így azokat nem lehet függetleníteni egymástól. Az egész Közép-Kelet-Európa térképét felborító, földindulásszerű események nagyban befolyásolják gondolkodásmódját, és fordítva – a lényéből fakadó változtatási igény konkrét tettekben hat a rendszerváltozás magyarországi mikéntjére. Politikai szerepvállalását és írói munkásságát ugyanannak az önként vállalt missziónak, a reformok keresztülvitelének szolgálatába állítja.

Életműve olyan előfeltevések, relevanciák, módszerek összefüggő rendszerén alapul, amely saját kulturális mintázatát a hagyományozódás folytonosságához köti. Szellemiségében és nyelviségében a kulturális közösséghez tartozás megdönthetetlen érvénnyel jut kifejezésre. Lényével, gondolkodásmódjával nem fér össze az a fajta írói szerepvállalás, amely megreked a „műtárgyat készítő mesterember” szintjén. Számára az ország jobbítása profetikus feladatvállalás, s mint ilyen, az egyetlen járható út. A romanticizmusba hajló s a 20. században már anakronisztikusnak ható váteszszerep áll hozzá közel. Ha tehát mai fogalmaink szerint nem is szükséges mindenáron firtatni, hogy a művek érzelemvilága hitelesen megfeleltethető-e az alkotói életrajznak, hiba volna elvonatkoztatni Csengey Dénes világképének romanticizmusra hajló jellegétől.

A „l’art pour l’art” irodalmat luxusnak érzi. S ha az ellenállást nem tűrő, sőt a hatalom kiszolgálását követelő önkényuralom az underground területére kényszerítheti is a magánembert, a művész minden esetben megtalálhatja – és Csengey esetében meg is találja – az alternatív, leleményes nyelvi eszközökkel vívott „szabadságharcát”. Azt vallja, hogy a szellem embere végeredményben semmilyen erőszakos módszerrel sem gátolható meg abban, hogy szembehelyezkedjen a rendszerrel. A cenzúra által felhúzott kulturális kordonok az asszociatív, metaforikus, mégis szuverén gondolatok és beszéd egyéni és egyedi útjait jelölik ki számára. A politikai tűréshatár ideológiai őreihez mint viszonyítási pontokhoz képest az egyik vagy másik oldalon lenni: határozott állásfoglalást jelent. Az üldöztetés légköre nem hagy sok alternatívát. 

Csengey azonban határozottan állást foglal, s már egyetemi évei alatt bekapcsolódik az 1971 óta rendszeresen megrendezésre kerülő Debreceni Irodalmi Napok rendezvénysorozatba, amelynek előadója, aktív résztvevője is, akárcsak a Tokaji Írótábornak és a FIJAK-nak (később JAK-nak), amelyek újabb és újabb fórumokat nyitnak meg előtte.

Ahogy egyre komolyabban elköteleződik a politikai munka mellett, úgy szaporodnak közéleti témájú írásai is. (Ezek Mezítlábas szabadság címen, 1990-ben publikált, Esszék, beszédek alcímet viselő kötetben jelentek meg a Püski Kiadónál.) Szövegei az első szárnypróbálgatástól a kiforrott alkotói formák megtalálásáig narratív metamorfózison mennek át. Kezdetben mitologikus ihletettségű szépirodalmi alkotásait használja a közéleti kérdések burkolt „kibeszélésére”, politikai pályafutásának előrehaladtával azonban a prózai szárazságú, profán közéleti narratívát a szépirodalmi eszközök használatával, képszerűen ábrázolt példákkal világítja meg. 

Politikai, irodalmi és irodalompolitikai felismerések nem férnek bele egyetlen művészileg körülhatárolható keretbe sem, ezért a műfaji változatosság újabb és újabb eszközeit, tárgyrögzítési módszereit kényszerül alkalmazni. Az életmű-lényeget tehát képtelenség egyetlen síkra kivetíteni, egyetlen, egyértelmű értelmezéstechnikai vonallá nyújtani, hiszen a hozzá tartozó „nyelvek” között mély metodológiai szakadékok húzódnak. Ezek között szinte hidat képez Csengey sajátos világlátási módja, valóságértelmezési felfogása.

Epikai jelképtára – bár Csengey nem kifejezetten törődik az irodalmi korszellemmel – a kortárs paradigmák között is megtalálja a helyét: a formák közti merész határátlépések esetében az asszociatív képalkotás posztmodernre mutató kísérleteivel, irányaiban pedig az archaizálóan klasszicista formakincsig való visszanyúlással. Ez az alkotói szövegben feszülő dualizmus pedig kölcsönhatásban van a megismert és tettekkel birtokba vett valósággal. 

Személyiségét és életművét a koncentrált erő és ebből következően a mély szuggesztió jellemzi. Másfelől viszont – valószínűleg pont emiatt – írásait olykor a túlmagyarázás veszélye fenyegeti. Annyira akar, hogy ez olykor túlbonyolításokhoz vezet. Képtelen tárgyilagos maradni. A többszörösen áttételes reflexiós rétegek teszik prózáját szabaddá és paradox módon egyben bonyolulttá is. Egyedi tehetségét bizonyítja ugyanakkor az elbeszéléstechnikai eszközök bravúros alkalmazása – az időrend megbontása, az ábrázolt karakterek jelleméből fakadó nézőpontok váltogatása, az önértelmezések reflexív visszautalásai, a nyelvre vonatkozó kiszólások, a kihagyásos technika, valamint a metaforák sajátos és többrétegű rendszerének egymásra építése. Mindeközben történeteiben mindig ott találjuk az önéletrajziság hol közvetlen, hol áttételes utalásait, a személyes és a fiktív, a biografikus és az irodalmi én, a valóságos és a képzeletbeli idő egybemosódását. Így van ez függetlenül attól, hogy éppen regényt, novellát, esszét, tanulmányt, naplót, filmforgatókönyvet, dalszöveget, nyílt levelet vagy éppen politikai szónoki beszédet ír.

Legkorábbi, kötetbe fel nem vett, folyóiratokban, antológiákban publikált kísérleti írásaitól eltekintve íróként lényegében az 1983-as évben lép először a nagy nyilvánosság elé. Ebben az évben jelenik meg az „…és mi most itt vagyunk” című társadalompszichológiai esszéje, s a következő évben tűzi műsorára a kecskeméti Katona József Színház A cella című monodrámáját. 

Nem szokványos indulás egy kezdő írótól, mert bár a saját eszközeivel, de mégis első alkalommal idegen műfajok terepén tesz próbát. A két műnek látszólag semmi köze sincs egymáshoz, mert – első olvasatra – az előbbi a beatnemzedékkel, az utóbbi egy több évszázaddal korábbi „költőfejedelemmel” foglalkozik. A művek mélyrétegeiben azonban mindkét esetben kemény társadalomkritikával, egy nemzedék történelmi tapasztalatainak vizsgálatával van dolgunk. Csengey a lélektani elemzés módszereivel igyekszik analizálni a közösségi folyamatokat, összehasonlítani az adott politikai, ideológiai konstrukciókat a társadalmi közgondolkozással és az abból fakadó viselkedésformákkal. A társadalmi-történeti viszonyok közötti eligazodásra, az egyéni és közösségi szintű öndefinícióból fakadó történelmi tapasztalatok feltérképezésére és megfogalmazására törekszik. 

A ’80-as évek második felében gyors ütemben jelennek meg különféle műfajú, de szinte kivétel nélkül a nemzedéki kérdéssel foglalkozó alkotásai, mint Villon-monodrámája, A cella (1984), a Cseh Tamásnak írt dalszövegkönyve, a Mélyrepülés (1986), Gyertyafénykeringő című elbeszélésgyűjteménye (1987), A kétségbeesés méltósága című esszékötete (1988) és regénye, a Találkozások az angyallal (1989). Egyértelműen ezek a legtermékenyebb évei, különösen, ha hozzávesszük, hogy ennek az időszaknak a hozadéka mindezek mellett a JAK-titkárság, a monori találkozó, a Balassa Péterrel folytatott nyílt irodalmi vita, a lakiteleki találkozó, a Dolog és Szellem, valamint a Hitel folyóiratok szerkesztői munkássága, az MDF megalapítása, a „négyigenes” népszavazás megszervezésében vállalt kimagasló szerep és az első szabad parlamenti választásokat megelőző politikai csatározások.

Csengey 1991 tavaszán váratlanul bekövetkező halála radikálisan, a felkészülés megnyugtató bizonyossága nélkül töri derékba az életművet, amely azonban posztumusz formában azóta is kifejti hatását.

A megdöbbentő körülmények között bekövetkező halála előtti utolsó „állomásként” a tőle „megszokott váratlansággal” egy filmforgatókönyvbe írja bele a változásokkal kapcsolatos csalódásait.

 Az utolsó nyáron szimbolikus című alkotás, a szerző évek óta dédelgetett tervének beteljesülése. (Csengey nem érte meg a film elkészültét.) A műben bemutatott, s korábban a diktatúra viszonyai miatt tehetetlen nemzedék most, a szabadság határtalanságában kapaszkodók nélkül maradva újfent tehetetlennek mutatkozik.

Csengey Dénes rövid alkotói életpályája egyfelől a tiltás, másfelől a sürgetettség légkörében telt. Életművének jelentős része vagy az asztalfiókban, vagy jobb esetben a különféle folyóiratok „könnyebben múló” hasábjain maradt. Ezen próbált javítani a születésének 50. évfordulóján, 2003-ban kiadott, E. Román Kata által válogatott kötet, a Szegényen, szabadon, szeretetben, amely címét Csengey 1989 karácsonyán a Magyar Hírlapban megjelent írásától vette. A címbe emelt három, a szerzői életműben meghatározó és egybetartozó kifejezés akár az ország sorsáért felelősen aggódó alkotó és politikus mottójaként is értelmezhető.

Fontosabb díjak, elismerések:

1988 – A Jövő Irodalmáért
1988 – Örley-díj 
1989 – József Attila-díj (Cleveland)
1989 – Életünk nívódíj
1991 – Szabó Dezső-gyűrű (posztumusz) 
2008 – Keszthely város díszpolgára (posztumusz) 

Az életrajzot Bartusz-Dobosi László írta.