Csalog Zsolt

Digitalizált művek

Tematikus keresés

A Szerző művei listán hozzáférhető a szerző összes, a DIA adatbázisában elérhető önálló alkotása (regény, novella, vers stb.).

A Szerző kötetei lista a szerző könyveinek új szövegkiadását tartalmazza.

Keresés a művekben

Keresés szűrése

Életrajz

Csalog Zsolt (Szekszárd, 1935. november 30. – Budapest, 1997. július 18.)

József Attila-díjas író, szociográfus, szociológus. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

*

Csalog Zsolt 1935. november 30-án, Csalogovits Zsolt András István néven született Szekszárdon. Apja, Csalog József rövidítette le vezetéknevüket, melyet – úgy is, mint neves régész – túlontúl szlávosnak ítélt. Édesanyja, Gaskó Márta Stuttgartban énekesnőnek készült, végül azonban lemondott leánykori álmáról, s a férjéről és gyermekeiről való gondoskodásban találta meg életre szóló hivatását. A régész-múzeumigazgató családja a kisvárosi középosztály krémjéhez tartozott, s a szárnyait próbálgató gyermek természetszerűleg nem érezte jól magát ebben a kissé sznob, nyárspolgári közegben. Zavarták a társadalmi hovatartozással járó esztelen formulák és korlátozások – a családi séták során viselendő fehér cérnakesztyű, a társasági élet üressége, tartalmatlansága –, ugyanakkor tekintélytisztelő volt, és betartotta a játékszabályokat. A második világháború s az azt követő évek nyitották ki számára a világot. Apja B-listázása miatt Baranyába költöztek, téglagyári és fűrésztelepi munkások között élt, idős emberek tanították a természet rendjére. Ettől kezdve szabálytisztelete már csak az általa értelmesnek ítélt szabályokra vonatkozott.

Godisán, majd Oroszlón járt iskolába, 1947-ben pedig Pécsre, a jezsuiták internátusába került, s ez alapvetően meghatározta későbbi értékrendjét. Az egyházi iskolák 1948-as államosítását követően egy külvárosi gimnáziumba került, ahol kiállt a szakmai és emberi minőséget képviselő tanárai mellett. Ekkor, 12–13 évesen, 1947–48 fordulóján határozta el, hogy a föléje tornyosuló, egzisztenciáját emésztő antidemokratikus „rend”-nek mindenkor ellen fog állni. Középiskolás diákként a nyarakat az illegális katolikus ifjúsági mozgalomban és a cserkészeknél töltötte – elsősorban Keszthelyen, édesapja újabb állomáshelyén –, 1949-ben pedig krétával írta a falakra: „Éljen Mindszenty!” 1951-ben családostul Jászberénybe költöztek, itt érettségizett 1954 tavaszán, s innen került fel az ötvenes évek közepén a budapesti egyetem bölcsészkarára.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején, még egyetemistaként, fegyverrel harcolt, többek között a Magyar Rádió épületénél. Ez elkerülte az akkori hatóságok figyelmét, így részvétele a forradalmi eseményekben nem járt közvetlen következményekkel. 1960-ban diplomázott történelem–néprajz–régészet szakon. Az egyetemen ismerte meg feleségét, gyermekei anyját, Pócs Éva néprajzkutatót. Még ugyanebben az évben elsőszülött gyermekükkel, a későbbi világhírű zongoraművésszel, Csalog Gáborral Szolnokra költöztek, s azonnal nekiláttak a majdhogynem üres Damjanich Múzeum feltöltésének. Padlásokra másztak, interjúztak, ismeretterjesztő előadásokat tartottak – szinte állandó szereplői voltak a helyi újság kulturális rovatának. Bár a régészet szakot csupán édesapja kedvéért vette fel, Csalog számos ásatáson részt vett, s kutatásainak tárgyáról rendszeresen közölt szakcikkeket. Tudományos publikációiban tanulmányozta a X–XI. századi sírok tájolásának éves változásait, a háncsfonatok lenyomataiból kiindulva rekonstruálta az ősi fonástechnikát, tipizálta a Szentes-környéki szekereket, kocsikat. Második gyermekük, Anna 1964-ben meghalt, harmadik gyereküket várva 1965-ben Budapestre költöztek; Pócs Éva Ortutay Gyula aspiránsa, Csalog pedig a Néprajzi Múzeum munkatársa lett. A hatvanas évek közepén kezdett el novellákat írni. Elbeszélései kezdetben a Baranyi Gyula és Váci Mihály szerkesztette Új Írás hasábjain jelentek meg. Az első pesti években még részt vett a készülő Magyar néprajzi atlasz gyűjtőmunkájában, a Néprajzi Múzeum kiállítás-rendezéseiben (mint szerződéses munkatárs), valamint bérmunkákat vállalt a Központi Statisztikai Hivatalnak (nem egy esetben kérdezőbiztosként is), mielőtt végleg áttért – írói jövedelmeit kiegészítendő, sokszor helyettesítendő – a szakkönyv-illusztrációk rajzolására. Ez utóbbit élete végéig folytatta.

Még 1964 augusztusában a Szolnok Megyei Rendőr Főkapitányság – felsőbb utasításra – megkezdte Csalog Zsolt „operatív feldolgozását”. Következő év júniusában két ismeretlen férfi jelent meg azon a tiszafüredi ásatáson, amelyen Mikluszkó Lajossal, később számos nyelvre lefordított kisregénye, az M. Lajos, 42 éves adatközlőjével megismerkedett, s a szolnoki rendőrkapitányságra szállították. Mint utóbbi kiderült, a házaspár 1963-as európai útja miatt vette kezdetét az éveken át húzódó vegzatúra. Pócs Éva belgiumi rokonait meglátogatva ugyanis kapcsolatba kerültek a leuveni egyetemen tevékenykedő Muzslay István atyával, aki politikai okokból hátráltatott (elsősorban ’56-os) magyarországi fiatalok ösztöndíjhoz juttatását és taníttatását igyekezett megszervezni, elősegíteni. Megígérték, hogy hazatérésük után is levélkapcsolatban maradnak, és személyi javaslataikkal segítik az ösztöndíjprogramot. Az első kihallgatást hamarosan újabbak követték, jelentéseket írattak a sarokba szorított családapával. A házaspár ekkor várta harmadik gyermekét, Benedeket – Csalog tehát tudta, mit kockáztat. Előbb egyedül, majd miután feleségét is beavatta a nyomasztó titokba, vállvetve küzdöttek tisztességük és megélhetésük megőrzéséért. Pócs Éva visszaemlékezései szerint férjében soha fel sem merült, hogy az általa adott jelentéseket tartalmazó „András(i) Péter”-dosszié alapján a BM ügynöke lett volna. S ha az ügy végeredményét nézzük, nyugodt szívvel azt mondhatjuk: túljárt a III/III eszén, mert a „vizsgamunka” gyanánt rábízott, „Nádas” fedőnevű Neuwelt Róbertet szabályosan kijuttatta az országból, mégpedig úgy, hogy a fiatalember végképp eltűnt a szervek látóköréből. 1968 áprilisában egy újabb kihallgatás során Csalog bejelentette: nem jelenik meg több találkozón, s készséggel aláírta az elébe tett formanyomtatványt, melyben elismerte, hogy „a Magyar Népköztársaság ellensége” lett.

1970 decemberében, 9 hónappal Eszter leánya születése után, mint saját maga fogalmazott: „szép dolog történt vele”. Kemény István szociológus csengetett lakása ajtaján, s baráti ajánlások alapján fölkérte, csatlakozzék az akkoriban szerveződő országos cigánykutatás munkacsoportjához. Csalog másnap felmondott a Néprajzi Múzeumban, és elszegődött Kemény mellé. „Okosabbat életemben nem tettem” – mondta a Jávor István és a Fekete Doboz Alapítvány által készített portréfilmjében. A szociológia tudományát – elsősorban azt a sajátos gondolkodásmódot, amely későbbi szépirodalmi műveinek mélyén is ott sugárzik –, menet közben, Kemény István empirikus műhelyében sajátította el. Közben 1971-ben, hosszas huzavona eredményeként megjelent első, Tavaszra minden rendben lesz című novelláskötete a Magvető Kiadó gondozásában, amelyből azonban, legnagyobb fájdalmára, kivetették az M. Lajos, 42 éves című írást. A Gulágot járt Mikluszkó Lajos doku-portréja innentől egészen 1989-ig, első legális megjelenéséig kéziratban, szamizdatban és tamizdatban terjedt.

A cigánykutatást – az első eredmények szemrevételezését követően – a Belügyminisztérium hamarosan leállította, a résztvevőket szélnek eresztette, Keményt előbb publikációs tilalomra ítélte, majd disszidálásra kényszerítette. Csalog 1976-ban publikálta első cigánytémájú szociográfiáját, a Kilenc cigányt. ’77 januárjában – több mint harminc magyar értelmiségivel együtt – aláírta a Kenedi János kezdeményezte Charta ’77 nyilatkozatot. Ezután egzisztenciálisan még lehetetlenebb helyzetbe került; innentől őt is publikációs tilalom sújtotta. Ugyanakkor szabad embernek érezte magát, sokakkal ellentétben emelt fővel járt, jó lelkiismerettel élt – mondta utóbb életének erről a korszakáról. 1975-ben elvált feleségétől, rövid ideig szociológus munkatársával, Matolay Mária Magdolnával élt, majd a szakítást követően ismét megnősült: Károlyi Anna színésznőt vette el.

1971 nyarán – egy terepmunka során – ismerkedett meg későbbi főműve, a Parasztregény adatközlőjével, Mohácsi Bálintné Muka Eszterrel, aki, amellett, hogy három és fél polgári osztályt végzett, sőt – külföldön elhunyt fiának sírját, valamint ott született unokáját meglátogatandó – még Angliába is eljutott, életmódját tekintve „hamisítatlan parasztasszony” volt. Hamar kiderült, hogy éppen egymásra van szükségük: az egész életében sorsregényének megírására készülő tiszaroffi parasztasszony vágyai szerencsésen találkoztak a regénytéma után kutató novellista terveivel. Írónk rögvest meglátta Eszter néni története(i) mögött a potenciális regényhőst és viszont: Eszter néni is megtalálta Csalogban a belőle fájdalmasan hiányzó írót – s ezzel a munkastáb máris összeállt. Az eredmény pedig önmagáért beszél: „1971 nyarától 1974 tavaszáig több mint kilencven óra magnós szövegfelvételt készítettem Eszter néniről” – olvasható a regény második, 1985-ös kiadásának Jegyzetek a Parasztregényhez című záró fejezetében.

Művei kiadása ugyanakkor nehézkes és lassú volt, könyveinek példányszámát mesterségesen alacsonyan tartották, a hivatalos kritika pedig elutasítóan fogadta őket. Csalog szerint művei már megjelenésükkor elfelejtett könyvek voltak, az Aczél György-féle kultúrpolitika rendszerében legföljebb is a megtűrt írók kategóriájába tartozott. Egzisztenciális gondjai változatlanok és állandóak voltak ebben az időben is. Nagy öröm volt tehát, amikor 1981-ben, a Corvina Kiadó gondozásában megjelent, Törzsi művészet című reprezentatív kiadvány grafikai munkáival őt bízták meg. Ponttechnikával készített tusrajzainak honoráriumából vásárolta meg azt a vértesacsai parasztportát, amely később legkedvesebb tartózkodási helye lett.

1982-ben, az évtizedes kutatásokon alapuló munkásportré-kötet, A tengert akartam látni ellen indított kíméletlen sajtóhadjárattól elgyötörten, egy utolsó szalmaszélként megítélt Soros-ösztöndíjjal az USA-ba utazott. 1985 és 1989 között New Yorkban élt harmadik feleségével, Agi Clarkkal. Egyezségük értelmében azonban minden évben pár hónapot itthon töltött, hogy kazettás magnójával anyagot gyűjtsön készülő könyveihez. A Zsil völgyi bányászsztrájk hőséről, Hosszú Istvánról írott portré (Börtön volt a hazám), a káder- és ’56-os portrék (Egy téglát én is letettem; Doku 56), valamint az állami gondozottakból lett stricik, kurvák, rendőrök és bűnözők sorsát felvillantó Fel a kezekkel! csupán 1989-ban jelenhettek meg legálisan Magyarországon.

A rendszerváltás azután végleg hazahozta az írót. „Most Kelet-Európában folyik az élet, látnom kell” – mondta. Közben, 1988-ban részt vett a Szabad Demokraták Szövetsége megalakításában. 1989 decemberében, a Demszky Gábor vezette segélykonvojjal Romániába ment. ’89–90-ben a Magyar Napló és az Igazság munkatársa, de rendszeresen publikált a Hiány, az Élet és Irodalom, a Népszabadság és a Kritika hasábjain is. 1992-ben a Raoul Wallenberg Egyesület ügyvivője, majd 1993–94-ben elnöke lett. 1993. július 11-én, az egri antifasiszta demonstráció szónokaként – a korábbi marosvásárhelyi eseményekre utalva – azt üzente roma testvéreinek: „Ne féljetek, cigányok, megjöttek a magyarok!”

1993-ban, még mielőtt realizálódott volna, hogy Csalog Szolnok megyében képviselőként indul, kilépett a Szabad Demokraták Szövetségéből. Több fontos kérdésben is ellentmondásba került a párt vezetőségével. A róla készült portréfilmben egyetlen momentumot emelt ki. Véleménye szerint a kamaszkori tradíciók és a professzionális pártként való működés nem ellentétes fogalmak, ám ha mégis ekként kezelik őket, a Szabad Demokraták rövid úton elvesztik szavazótáborukat. Számára azonban ennél sokkalta fontosabb kérdés volt, hogy a párt akkori vezetése válaszút elé állította: vagy a képviselőség, vagy a cigányügy. Ez Csalog Zsolt számára morális okból nem volt választás kérdése: felállt, és elhagyta a pártot, melynek megalakulását egykor maga kezdeményezte. A történtek lelkileg rendkívül megviselték.

1993-tól az Iványi Gábor által irányított Fővárosi Szociális Szolgáltató Központ és Intézményei munkatársaként dolgozott, jól megérdemelt kutatói állásban. Ekkor készítette a hajléktalan emberekkel azokat az interjúkat, amelyek később Én győzni akarok! című posztumusz kötetében jelentek meg. Ebben az időben egy kocsmai beszélgetés során – többek között Horváth Aladárral és Derdák Tiborral – kidolgozták a Roma Polgárjogi Alapítvány tervét, amit később a Soros Alapítvány támogatásával meg is valósítottak. Már ekkor felmerült az 1995-ben megalapított Roma Sajtóközpont terve, melynek Csalog első vezetője és egyszemélyes motorja lett. E fárasztó munkát mindazonáltal szívből szerette, hiszen a katedrától való elzárás évtizedeit követően végre taníthatott: fiatal romákból professzionális újságírókat nevelhetett. Ebben az időben született meg a későbbi Rádió C ötlete, s ekkoriban érte az a megtiszteltetés is, hogy – Lengyel Péter közbenjárására, vele karöltve – írói műhelyszemináriumot vezethetett az ELTE bölcsészkarán. Tanítványai közül kiemelkedik a tragikus sorsú Hazai Attila, akinek műveit olvasva örömmel fedezzük fel a kései Csalog személyiségének és írástechnikájának inspiráló hatását.

Élete végén ismét előtérbe került a vidék iránti szeretete; legszívesebben vértesacsai házában tartózkodott. 1995-ben feleségül vette Bognár Évát, és dolgozott tovább, mit sem törődve romló egészségével, majd az 1996 májusában diagnosztizált tüdőrákkal. Utolsó feleségének feladata volt a kezelések, a gyógyszeradagok figyelemmel kísérése, a leletek összegyűjtése. Még megélte ’96 októberében a Csendet akarok! című hajléktalanportré dramatizált változatának premierjét a pályakezdő Fullajtár Andreával, s kórházi ágyán átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. Életművének szerves egységét tükrözi, hogy halála előtt két héttel, a Balaton Tévének adott utolsó interjújában legelső, Tavaszra minden rendben lesz című kötetének Orbis Sensualium Pictus című írásából idézett: „Test vagy Lélek Egészségének végső meg-bomlása meg-szegi az Életet. A’ leg-szükségesebb dolgoknak hiányával az Ember nem élhet. Az Élet vége a Halál. Ha nem nyavalyától vagy erő-szaktól, el-ér a’ Halál az aggságtól is: száznál több telet kevesen érnek, kikről a’ Históriákat tanulod, mind Földbe tértek már. Kinek-kinek az Élete ajándék és hosszát előre nem számolhatod. Ezt e’képpen vegyed. A’ Hóltat el-ássák.”

1997. július 18-án, Budapesten érte a halál.

Fontosabb díjak, elismerések:

1976, 1982 – Aszú-díj (Mozgó Világ)

1989 – Év könyve jutalom

1989 – IRAT-nívódíj

1990 – A Művészeti Alap Irodalmi Díja

1991 – Déry Tibor-díj

1992 – József Attila-díj

1993 – Nagy Imre-emlékplakett

1993 – Toleranciadíj

1995 – Joseph Pulitzer-emlékdíj

1996 – Pro Humanitate et Libertate díj

1997 – A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje

 

 

Az életrajzot Soltész Márton írta.

Bibliográfia

Önálló kötetek

Tavaszra minden rendben lesz. Budapest. 1971. Magvető Könyvkiadó, 190 p.

Paraszti kereskedelem és munkamigráció. Kérdőív a palóc kutatás számára.  Eger. 1973.  Heves M. Tcs., 19 p.

Kilenc cigány. Budapest. 1976. Kozmosz Könyvkiadó, 239 p.

Temető, ősszel. Budapest. 1977. Szépirodalmi Könyvkiadó, 239 p.

Parasztregény. Budapest. 1978. Szépirodalmi Könyvkiadó, 443 p. = 2. bőv. kiad.: Budapest. 1985. Szépirodalmi Könyvkiadó, 635 p. = (utószó: Ekler Andrea.) Szekszárd. 1999. Babits Kiadó, 376 p.

A tengert akartam látni. Négy munkásportré.  Budapest. 1981. Szépirodalmi Könyvkiadó, 493 p. =  A tengert akartam látni. Négy portré. Budapest. 2010. Palatinus, 393 p.

M. Lajos, 44 éves.  Budapest. 1982. ABC Független Kiadó, 140 p.  = Budapest. 1989. Maecenas Könyvkiadó, 123 p. 

Cigányon nem fog az átok. Budapest. 1988. Maecenas Könyvkiadó, 190 p. 

Börtön volt a hazám. Hosszú István beszél. Budapest; New York. 1989. Európa Könyvkiadó; Hung. Human Rights Found., 117 p.

"A, D-E-Fisz-G, A, D, D". Köln; Budapest. 1989. Irodalmi Levelek, 75 p.

Fel a kezekkel!. Budapest. 1988. Maecenas Könyvkiadó, 402 p. 

Egy téglát én is letettem. Öt kis történelmi portré. Budapest. 1989. Szépirodalmi Könyvkiadó, 430 p.

Doku 56. Öt portré a forradalomból. Budapest. 1990. Unió Lap- és Könyvkiadó Kereskedelmi Kft., 358 p.

Falak és falromok. Pécs. 1994. Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó, 301 p.

Csendet akarok!.  Budapest. 1999. Ant-Ko Kiadó, 167 p.

Romakönyv. Budapest. 2001. Ant-Ko, 318 p.

Márványi Judit: Kapaszkodók. Egy szerkesztő emlékei. Esszék és beszélgetések. (Csalog Zsolt dokuportréját sajtó alá rend., jegyzetekkel és bevezetéssel ell.: Soltész Márton.) Budapest. 2017. Magvető Kiadó, 240 p.

Csalog Zsolt–Heltai György: Hogyan kell forradalmat csinálni? Heltai György portréja. (Sajtó alá rend., jegyzetekkel és bevezetéssel ell.: Soltész Márton.) Budapest. 2018. Magvető Kiadó, 394 p.

Borítók