Bibó István

Digitalizált művek

Tematikus keresés

A Szerző művei listán hozzáférhető a szerző összes, a DIA adatbázisában elérhető önálló alkotása (regény, novella, vers stb.).

A Szerző kötetei lista a szerző könyveinek új szövegkiadását tartalmazza.

Keresés a művekben

Keresés szűrése

Életrajz

Bibó István (Budapest, 1911. augusztus 7. – Budapest, 1979. május 10.)
Posztumusz Széchenyi-díjas jogi doktor, politikus, egyetemi tanár, író. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

*

Bibó István 1911-ben született Budapesten. Apai ágon református kisnemesi eredetű ősei gazdálkodóként vagy jogvégzett hivatalnokként éltek nemzedékeken át Kiskunhalason a város cívis-közösségében. Apja, id. Bibó István Budapesten született 1877-ben, és 1935-ben Szegeden halt meg, az egyetem könyvtárának igazgatójaként. Édesanyja tolnai katolikus sváb gazdálkodó családból származott, így Bibó István a református, testvére, Bibó Irén a katolikus vallás szerint nevelkedett, mindenfajta felekezeti feszültség nélkül. A család 1924-ben költözött Szegedre. Bibó a szegedi piaristáknál érettségizett és a szegedi egyetem jogi karára iratkozott be 1929-ben. Apja példáját követve egyetemi-tudományos pályára készült, mert gyerekkora óta a történelem, a szociológia, a politika, a jog és ezek határterületei érdekelték, s ezt az érdeklődést a kamaszként átélt trianoni sokk csak elmélyítette.

Egyetemi évei alatt erősödött meg a politika iránti – egyelőre inkább csak tudományos – érdeklődése. Ez elsősorban Reitzer Bélával és Erdei Ferenccel kialakult hármas barátságának volt köszönhető. A zsidó polgári családból származó, szociológusnak készülő Reitzer Béla a legkorszerűbb nyugat-európai szakirodalmat közvetítette barátai felé, Erdei Ferenc pedig – egyik ágon gazdag, másikon szegény makói hagymás parasztok leszármazottja – a magyar (paraszti) valóság igazi arcát ismertette meg velük. Ebben a helyzetben – teljesen érthető módon, bár nem egyforma színezettel – mindhárman baloldalinak vallották magukat. (Bibó Istvánnak e két barátjával való kapcsolata később – de nem egyforma körülmények között – tragikus fordulatot vett: Reitzer Béla zsidó munkaszolgálatosként Oroszországban pusztult el 1943-ban, Erdei Ferenc pedig 1940 körül Lenin hatása alá került, s gyakorlatilag kommunistává lett. 1945 után pedig – bár nyilván látta, hogy mit jelent a szovjeturalom – kikerülhetetlen adottságként elfogadta azt, s politikusként együttműködött a kommunistákkal a „fordulat éve” (1948) után is. Bibó Istvánnal való barátságát ettől kezdve csak a múltbeli rokonszenv tartotta – úgy, ahogy – össze, de az egymást inspiráló közös gondolkodás megszűnt. A ’30-as évek második felében még együtt vettek részt az Erdei Ferenc által szervezett Márciusi Frontban, a magyar baloldali fiatalság és a népi írók közös mozgalmában, amely a magyar társadalom legfőbb problémájának a szociális kérdést tekintette, és ezen belül elsősorban a lakosság kb. 70%-át kitevő szegényparasztság helyzetének megoldását sürgette. Ebből a mozgalomból alakult meg 1939-ben a Nemzeti Parasztpárt, amelynek az 1945–48 közötti rövid demokratikus időszakban – radikálisan baloldali, de nem kommunista pártként – százalékos arányánál (6–8%) jelentősebb szerepe volt. Vezetői közül néhányan – köztük éppen Erdei Ferenc – már akkor is a kommunistákkal működtek együtt, és ennek eredményeként a párt 1948 után gyakorlatilag megszűnt.)

Bibó István 1935-től az Igazságügy-minisztériumban dolgozott. 1940-ben megnősült, a konzervatív református püspök, Ravasz László leányát, Ravasz Boriskát vette feleségül. 1944 nyarán árja-zsidó házaspároknak és magános bujkálóknak adott ki mentesítő igazolásokat, amiért októberben, a nyilas hatalomátvétel után a Gestapo letartóztatta. Minisztériumi felettesei közbenjárására néhány nap múlva kiengedték, de ettől kezdve bujkálnia kellett. Budapest ostromát hároméves kisfiával és másodszor várandós feleségével a Ráday utcai Református Teológia pincéjében, illetve apósa ottani szolgálati lakásában élték át, s mikor kislánya a közeli – fűtetlen és kitört ablakú – kórházban február 2-án megszületett, Budán még folytak a harcok. Budai lakásukba csak 1946 nyarán tudtak visszaköltözni.

1945 február végétől a Debrecenben megalakult új magyar kormány Erdei Ferenc által vezetett Belügyminisztériumában a közigazgatási osztály vezetője lett, és legfőbb munkája az 1945. novemberi választások törvényi előkészítése és lebonyolítása volt. 1945 folyamán három memorandumban is szót emelt a magyarországi svábok durva és igazságtalan kitelepítése ellen, és javaslataival igyekezett az elkerülhetetlen kitelepítéseket szabályozottá tenni; mivel azonban ez nem az általa vezetett osztály feladatkörébe tartozott, komoly eredményt nem sikerült elérnie.

1946 júliusában kilépett a minisztérium szolgálatából, és a szegedi egyetem jogi karán a politika tanszék tanára lett. Munkája mellett 1945–48 között országszerte igen sok előadást tartott, és politikai elemző tanulmányokat írt különböző lapokba. Hivatali, közéleti és publicisztikai tevékenysége ezekben az években egyformán arra irányult, hogy az 1945-ben remélt és megindult demokratikus átalakulás ne akadjon el a politikai félelmek logikája szerint. A háború utáni első jelentős cikke (A magyar demokrácia válsága, Valóság, 1945 december) éppúgy erről szól, mint A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmánya és a Válasz folyóirat 1949-es megszűnéséig ott megjelent legfontosabb írásai: Békeszerződés és demokrácia (1946), Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948), Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948). 1949 tavaszára publikációs lehetőségei – a Válasszal együtt – végleg megszűntek. Mivel nem marxista szellemben gondolkozott, írt és tanított, 1948-ban Szegeden rendelkezési állományba helyezték. Megbízott igazgatói állását a Kelet-európai Intézetnél átszervezés címén 1949-ben megszüntették csakúgy, mint 1947-ben elnyert tudományos akadémiai tagságát. 1951 januárjától a budapesti Egyetemi Könyvtárban kapott könyvtárosi állást. Fizetése ezzel a felére csökkent, miközben a gyerekek már hárman voltak: 1949 szeptemberében megszületett második lánya.

A Rákosi-korszak nehézségei mellett súlyos teher volt a családon a nagyobbik, 45-ben született kislány akkor még operálhatatlan aortaszűkülete, aminek következtében Bibó Anna 1953 márciusában agyvérzést kapott és nyolcéves korában meghalt.

A Sztálin halálát követő politikai reménység a családi gyászt természetesen nem enyhítette, de az életet megkönnyítette, és hamarosan elindult az az enyhülés is, amely Magyarországon Nagy Imre nevéhez kapcsolódott. Bibó István – fennmaradt vázlatai és fogalmazvány-töredékei tanúsága szerint – ebben az időben is naprakész, kritikus figyelemmel követte a politikai eseményeket; s noha ezek 1956 októberi felgyorsulása őt magát is meglepte, mégis nagyon pontosan érzékelte (és napok alatt meg is tudta fogalmazni), hogy mit akar az a nép, amelynek nevével annyi irányzat és kormányzat képes visszaélni. Ez a tudása, valamint erkölcse és bátorsága tette képessé arra, hogy amikor az események november 4-én hajnalban gyökeresen ellentétes fordulatot vettek, néhány órán belül hatásosan és máig érvényesen tudott megszólalni. (Nyilatkozat, 1956. nov. 4.) .

Az új helyzetre szabott kibontakozási tervet kezdett fogalmazni, tudatos naivsággal nem adva fel a reményt, hogy a szovjeteket talán meg lehet győzni arról, ne cselekedjenek saját hosszú távú érdekeik ellen. A tervezetet a november-december folyamán az egyelőre még tovább működő pártok, forradalmi szervezetek és a sztrájkok közben létrejövő munkástanácsok (amelyekkel a Kádár-kormány megtévesztésül még tárgyalt, mielőtt feloszlatta, illetve letartóztatta volna őket) kevés kollektív módosítással egységesen magukévá tették. Bibó István Göncz Árpáddal együtt ezt a tervezetet december elején az indiai követen keresztül az indiai kormányhoz is eljuttatta, amely a szovjet vezetőkhöz közvetítette, de onnan természetesen már semmilyen válasz nem érkezett. Januárban, a munkástanácsok vezetőinek letartóztatása után világossá vált: a Kádár-kormány senkivel nem kíván tárgyalni. A Petőfi Párt néven októberben újjáalakult Nemzeti Parasztpárt, melynek Bibó István is tagja volt, működését ekkor formálisan is beszüntette, mivel a további politikai tevékenységtől semmilyen eredményt nem vártak.

Bibó István – most már csak a saját nevében – 1957. február–április folyamán hosszabb, tanulmányértékű cikkben írta meg az 1956-os forradalom történeti és politikai mérlegét, s ezt az írást külföldre juttatta azzal a kéréssel, hogy egy semleges ország sajtójában az ő személyes helyzetére való tekintet nélkül jelenjen meg. A cikk Emlékirat, Magyarország helyzete és a világhelyzet címmel németül jelent meg először, a Die Presse című bécsi lap 1957. szeptember 8-i számában.

A cikk őszi megjelenésekor szerzője már négy hónapja fogoly volt. Május 23-án történt letartóztatása előtt pár nappal ügyvéd barátjától üzenetet kapott: ha a legsúlyosabb ítéletet kapná, feltétlenül folyamodjon kegyelemért, hogy az ezzel nyert idő alatt közbenjárásra lehessen kérni külföldi politikai erőket. Ő az üzenetre Arany János mondatával válaszolt: „Jézusa kezében kész a kegyelem” – Szondi két apródja) azaz: nem fog kegyelmet kérni.

1958. augusztus 2-án, másfél hónappal Nagy Imréék kivégzése után őt is hajszál híján halálra ítélték: vádlott-társa, Göncz Árpád emlékezése szerint már ott, a bíróságon nyilvánvalóvá vált, hogy az eltervezett halálos ítéletet pár órával a kihirdetés előtt változtatták életfogytiglanra: a bíró felkapta a fejét és zavarodottan reagált arra a mondatra, amelyben az ügyész a második legsúlyosabb ítéletet kérte a vádlottakra. Ma már tudható, hogy a per folyamán az indiai kormány és személy szerint Nehru járt közben érdekükben.

Bibó István börtönévei változó körülmények közt teltek. A Fő utcai vizsgálati fogság tizennégy hónapja alatt fizikai bántalmazásban és kifejezett pszichikai gyötrésben-fenyegetésben nem volt része. Kihallgatói viszont arra törekedtek, hogy a tevékenységéről szóló jegyzőkönyvek leginkább az államellenes szervezkedés vádpontját támasszák alá, ő pedig arra, hogy az írásban tett állásfoglalásaiért ítéljék el.

Az életfogytiglani büntetés letöltését 1958-ban Vácott kezdte meg, ahol 1960 áprilisában egy szűkreszabott (de előzőleg tágasabbra ígért) amnesztiarendelet miatt éhségsztrájk tört ki a foglyok között. Ennek szervezésével – tévesen, de szándékos rosszhiszeműséggel – a hosszabb büntetésre ítélt „nagyidős” értelmiségi foglyokat, köztük elsősorban Bibó Istvánt, Göncz Árpádot és Rácz Sándort gyanúsították, és újabb perrel is fenyegették. Végül belső, börtönfegyelmi büntetésként egy év kedvezménymegvonással és a márianosztrai fegyházba való átszállítással büntették őket. Az egy év letelte után a budapesti Kozma utcai Gyűjtőfogházba kerültek, ahol Bibó az ottani fordító irodában dolgozhatott.

Családja helyzete nem volt könnyű a börtönévek alatt (bár valószínűleg könnyebb volt, mint a külföldön nem ismert nevű foglyoké). Felesége nem vesztette el tanári állását, de igazgatóhelyettesi megbízását visszavonták. Ehelyett lehetőséget kapott, hogy esti tagozaton is taníthasson, jövedelme így nagyjából megmaradt.

Amikor Bibó István közel hat év után, az 1963-as amnesztiarendelet következtében március 27-én kiszabadult, saját perének elsőrendű vádlottjaként azzal kellett szembesülnie, hogy az ugyanazon cselekményekért ugyanazon perben elítélt másod- és harmadrendű vádlottat, Göncz Árpádot és Regéczy Nagy Lászlót ugyanazon rendelet másképpen vagy szigorúbban történő értelmezése alapján nem helyezték szabadlábra. Két héten belül levelet írt Vida Ferencnek, a Legfelsőbb Bíróság illetékes különtanácsa elnökének, feltárva ezt az abszurd és igazságtalan állapotot. (A botrányszagú helyzetet csak két hónappal később, egyéni kegyelmi eljárás alapján orvosolták, kiengedve végül a vádlott-társakat is.)

Bibó István később is mindent megtett – egy alkalommal a visszaesőként való perbefogatás kockázatát is vállalva – hogy a 63-as amnesztia által börtönben hagyott kb. 400, a külföld előtt többnyire ismeretlen nevű, súlyos ítéletet kapott felkelő diák és munkás kiszabadulhasson. (Egyetlen személy esetében járt sikerrel.)

1963-as szabadulása után a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában kapott szerény állást. Megélhetési gondok miatt azonban mellékmunkákat kellett vállalnia – főleg fordítást és lektori véleményeket az Európa kiadónak –, és saját, megírnivaló témáihoz alig juthatott hozzá. 1967-ben infarktusa volt, ami után hosszú lábadozás következett. Tervezett munkái közül így csak az elintézetlen nemzetközi területi-etnikai kérdéseknek nemzetközi döntőbíróság útján történő rendezéséről szóló könyvét tudta megírni 1968–74 között, de Magyarországon erre nem talált kiadót, s a könyv végül Angliában jelent meg angolul, 1976-ban, ottani barátai – elsősorban Szabó Zoltán és Révai András – konspiratív segítségével. Több pihenésre vagy nyugodtabb munkára 1971-es nyugdíjbamenetele után sem volt lehetősége, mert ebben az évben meghalt húga, és egyedül maradt édesanyjának összes gondja rá terhelődött. Tervezett munkáiról egy Londonba, Szabó Zoltánhoz és Révai Andráshoz írt 1968-as leveléből tudunk; az ebben felsorolt témákból A nemzetközi államközösség… c. könyvön kívül csak egy hosszabb, magnóra mondott gondolatmenet készült el viszonylag kidolgozott formában az európai társadalomfejlődés értelméről, azonkívül egy szellemes történetfilozófiai „uchrónia” szinopszisa, egy terjedelmes, tanulmány-értékű levél Borbándi Gyulának, a népi mozgalomról szóló könyvével kapcsolatban, és néhány rövid – történelmi, irodalmi, pszichológiai inspirációjú – írás vagy tanulmányvázlat.

Élete ezen utolsó éveiben – amikor már szív- és veseelégtelenséggel is küzdött – még megérte és örömmel fogadta a művei iránt feltámadó érdeklődés jeleit; s ugyancsak konspiratív üzenetváltások útján – Kenedi János és Szabó Zoltán közvetítésével – megállapodott a Svájcban bejegyzett Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemmel összegyűjtött munkáinak kiadásáról. (Ez azonban csak halála után, 1981–84. között jelent meg Bernben, négy kötetben.

70. születésnapjára itthoni tisztelői egy köszöntő kötettel akarták meglepni, s már el is kezdték ennek szervezését, amikor Bibó 1979 május 10-én, három héttel felesége halála után szívrohamban meghalt. Temetésén, amelyen több száz tisztelője vett részt ennek megfelelő mennyiségű titkosrendőr társaságában, barátai nevében Illyés Gyula, fiatal tisztelői nevében Kenedi János mondott beszédet; a gyászolók pedig a Himnusz spontán eléneklésével fejezték ki érzelmeiket. A tisztelgő kötetből pedig 1981-re a több mint 70 szerző cenzúra és öncenzúra nélkül írt Bibó-emlékkönyv lett, amelyben a népi–urbánus törésvonal is felolvadni látszott. Az Emlékkönyv kiadásától az államilag ellenőrzött kiadók természetesen elzárkóztak, így szamizdatként jelent meg.

Ekkortól vette érezhetően kezdetét Bibó reneszánsza, amelyre a Kádár-rendszernek is reagálnia kellett valahogy. Így vált lehetségessé Bibó István válogatott műveinek ifj. Bibó István által 1979 őszén kezdeményezett megjelenése 1986 tavaszára, a mai füllel hihetetlennek hangzó hat és féléves átfutási idővel.

Az említett Bibó-reneszánsz a ’80-as évek végén és a 90-es évek elején tetőzött. 1989 után minden valamirevaló politikai erő, amely adott magára – kivéve a szélsőjobbot és a szélsőbalt – sűrűn hivatkozott Bibó Istvánra, de később e hivatkozások lassan abbamaradtak. A magyarországi politikai élet lövészárokharcaihoz ugyanis nála nem lehet muníciót találni.

 

Az életrajzot Ifj. Bibó István írta.

Bibliográfia

Önálló kötetek

Fritz Künkel: A közösség, a közösséglélektan alapfogalmai, ford. Vető Lajos, Kolozsvár, Minerva Ny., 1941. [6 oldalas könyvismertetés]

Korunk diagnózisa, Mannheim Károly új könyvéhez, Bp., Stephaneum Ny., 1943.

Magyarország városhálózatának kiépítése, terv. és szerk. Bibó István, Mattyasovszky Jenő, Bp., Államtud. Int. Rotapr.-háziny., 1950.

Harmadik út, politikai és történeti tanulmányok, sajtó alá rend. és bev. Szabó Zoltán, London, Magyar Írók Szöv. Külföldön, 1960.

Bibó István összegyűjtött munkái, I–IV. sajtó alá rend. Kemény István, Sárközi Mátyás, Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1981–1984.

Bibó István 56-os írásai, Bp., M. Figyelő, 1983.

A magyar forradalomról, Bp., „M.O.”, 1984.

Válogatott tanulmányok, vál. és utószó Huszár Tibor, szerk. és jegyz. Vida István, Nagy Endre, közrem. ifj. Bibó István, Bp., Magvető, 1986–1990.

Bibó István, Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok, sajtó alá rend. Huszár Tibor, Bp., Kolonel, 1989.

A kisiklott forradalom és következményei. http://mek.niif.hu/02000/02043/html/736.html

Különbség, Bp., Bethlen G. Kvk./Montázs, 1990.

Uchronia.

Demokratikus Magyarország, válogatás Bibó István tanulmányaiból, Bp., Magvető, 1994.

1956, előszó, jegyz. és szerk. Szigethy Gábor, Bp., Holnap, 2003.

Válogatott tanulmányok, társadalomtörténet, szociológia, társaslélektan, vál. és utószó Huszár Tibor, Bp., Corvina, 2004.

A zsidókérdésről, sajtó alá rend. és utószó Balog Iván, Bp., Argumentum, 2010.
 

Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 1–12. Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, Bp., 2011.

1. Az államhatalmak elválasztása, utószó Karácsony András, Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2011.

2. Politikai hisztériák, utószó Dénes Iván Zoltán, Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2011.

3. A magyar demokrácia válsága, utószó Perecz László, Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2011.

4. 1956, szerk. és utószó ifj. Bibó István, Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2011.

5. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, utószó Dénes Iván Zoltán, Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2011.

6. A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai: önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás, utószó Kardos Gábor, Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2011.

7. Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, utószó Dénes Iván Zoltán, Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2012.

8. Zsidókérdés, utószó Balog Iván, Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2012.

9. Az európai politikai fejlődés értelme, Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2012.

10. A jogfilozófiától a politikáig, utószó Balog Iván, Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2012.

11. A demokratikus közösségi értékelés és magatartás mintái, utószó Dénes Iván Zoltán, Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2012.

12. Visszaemlékezések, utószó Hanák Gábor, Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2012.

 

Bibó István összegyűjtött írásai, Bp., Kalligram, 2016 –

Bibó István összegyűjtött írásai I. Szerk. Dénes Iván Zoltán, Bp., Kalligram, 2016.

Bibó István összegyűjtött írásai II. Szerk. Dénes Iván Zoltán, Bp., Kalligram, 2018.

Bibó István összegyűjtött írásai III. Szerk. Dénes Iván Zoltán, Bp., Kalligram, 2020.