Bertha Bulcsu

Digitalizált művek

A Szerző művei listán hozzáférhető a szerző összes, a DIA adatbázisában elérhető önálló alkotása (regény, novella, vers stb.).

A Szerző kötetei lista a szerző könyveinek új szövegkiadását tartalmazza.

Tematikus keresés

Keresés a művekben

Keresés szűrése

Életrajz

Bertha Bulcsu (Nagykanizsa, 1935. május 9. – Budapest, 1997. január 19.)

Háromszoros József Attila-díjas magyar író, publicista. A Digitális Irodalmi Akadémia 1999-ben posztumusz tagjává választotta.

*

Bertha Bulcsu 1935. május 9-én született Nagykanizsán. Gyerekkorának nagy részét (1950-ig) Tapolcán, valamint (1950 és ’54 között) Balatongyörökön töltötte édesanyjával, húgával és öccsével. Tapolcán végezte az elemi osztályokat, a gimnáziumot pedig bejárós diákként Keszthelyen, a premontreieknél; 1953-ban tett érettségi vizsgát. Mint a róla szóló rövid életrajzokban olvasható, érettségi után jelentkezett a pécsi főiskolára, de „politikai okokból” nem vették föl. Ennek hátterében minden bizonnyal az húzódott meg, hogy a tapolcai tanítóként dolgozó (eredetileg operaénekesnek készült) édesapja, a jelentős lokális presztízzsel bíró Bertha Vince (1908–1997) a második világháborúban századparancsnokként szolgált, így 1950 után kegyvesztetté vált, bujkálnia kellett. (Később, 1956 októberében az apa részt vállalt tapolcai fegyveres szervezkedésekben is.) Emellett az is elképzelhető, hogy a keszthelyi premontreiek gimnáziumában szerzett érettségi vetett rossz fényt a felvételiző hallgatóra. (Egy másik anekdota szerint pedig a fanyar humoráról, kritikus attitűdjéről már akkor is ismert Berthát azért nem vették fel, mert a felvételin megjegyzést tett a tanteremben kifüggesztett Horger Antal-portréra.)

Az érettségit és a sikertelen egyetemi felvételit követően hosszú ideig fizikai munkából tartotta fenn magát – dolgozott többek között egy háziipari fémnyomóüzemben, kikötő-építkezéseken, napszámban és vasérclapátoló segédmunkásként is. Az ötvenes évek közepe és 1967 között számos helyen lakott: a család balatongyöröki házában, albérletben Zalahalápon, Tapolcán, Szombathelyen, Keszthelyen, Dunaújvárosban, Gombáspusztán, Zalaegerszegen, valamint Pécsen is. Itt hosszabb ideig élt. Az ötvenes évek második felében kezdett szépirodalmi szövegeket publikálni: első verse (Éjszaka a Balatonon) a Zala című napilap irodalmi mellékletében jelent meg 1956. július 8-án, első novellája pedig 1957. augusztus 17-én a Magyar Ifjúság hetilapban Fuvarosok címmel. (Az író barátjának, Kiss Dénes költőnek a visszaemlékezése szerint Bertha több költeményt is írt fiatalkorában, melyeket 1955-ben egy Krétarajzok munkacímű füzetbe gyűjtötte össze, ám ezeket később nem adta ki.) Pécsen rövid ideig dolgozott a megyei könyvtárban, de mivel a szerény fizetés nem volt elegendő a megélhetéséhez, ezt követően újra fizikai munkásként tevékenykedett, később a Dunántúli Naplónak (1960–63) lett főmunkatársa, majd pedig az Esti Pécsi Napló (1963–67) kulturális rovatát vezette. Emellett igen korán bekapcsolódott az 1958 októberében indult pécsi Jelenkor folyóirat munkájába. Már az első számban jelent meg elbeszélése (Eszmélés), melyet számos további publikáció követett. Részben e novellatermésből állt össze Bertha első kötete, a Lányok napfényben (Budapest, Szépirodalmi, 1962). Rövid ideig szerkesztette is a lapot: 1961-től a folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, 1963-tól 1968-ig pedig a prózarovat szerkesztője volt. Elbeszélései mellett itt jelentek meg nagyhatású író- és művészinterjúi is. A szerkesztőséghez való csatlakozás révén nyerte el Csorba Győző barátságát; a fiatal író-szerkesztő szinte valamennyi kötetét dedikálta a pécsi költőnek, bensőséges kapcsolatuk egészen Csorba Győző haláláig (1995) megmaradt. (Levelezésük 2004-ben kötetben is megjelent.)

1956-ban kötött házasságot Nemes Terézzel, akitől 1961-ben vált el; egy gyermekük született, Bertha Vazul (1958–2001). 1962-ben házasodott újra, Nagy Franciska (1943–2022) újságírót vette feleségül, tőle egy lánygyermeke, Bertha Franciska (1969) született. Családjával 1967-ben Budapestre költözött, ahol – a család balatongyöröki házában, illetve később az 1967-ben vásárolt szepezdi nyaralóban töltött nyári hónapokat leszámítva – haláláig élt. A fővárosban egy ideig szabadúszó íróként tevékenykedett, majd 1971-től – Jovánovics Miklós hívására – az Új Írás szerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese lett, 1974-ig bezárólag. 1976-tól pedig egészen 1993 októberéig az Élet és Irodalom főmunkatársa. Itt tette közzé a hetvenes évek közepétől híressé vált, később Jelenségek alcímmel megjelent társadalmi-közéleti témájú, érzékeny megfigyeléseket tartalmazó tárcáit. E kritikus hangvételű tárcáinak korai, híressé vált példája volt a Kesudió című publicisztika (1976. február 28.), amely a szocialista gazdaság anomáliáit elemezte az Indiából importált – s a magyar lakosság által teljes érdektelenséggel fogadott, eladhatatlan halmokban álló – akciós kesudió példáján, s amely cikkből rövidesen sajtópolémia is kerekedett. Bár levelezéséből tudható, igen nehezen viselte a fővárosi életet, ebben az időszakban már szinte évente jelentek meg regényei, elbeszélés- és interjúkötetei, s rövid ideig (1976 során) az Írószövetség titkára is volt. Szépprózai munkái mellett három forgatókönyvet, illetve számos tévé- és rádiójátékot írt. Munkásságát a háromszoros József Attila-díjjal (1966, 1971, 1975), illetve SZOT-díjjal (1978) tüntették ki. Lázár Ervin visszaemlékezése szerint a nyolcvanas években Kossuth-díjra is jelölték, de nevét maga Aczél György húzta ki a díjazottak listájáról.

Életében pártpolitikáról keveset beszélt; egy 1979-es interjúban szocialistaként határozta meg önmagát, amely álláspont – műveinek társadalmi érzékenységéből kiindulva, írói szempontból – annyiban adekvát is volt, hogy legtöbb művében a dolgozó ember problémáit, egzisztenciális kríziseit, sokrétű életvilágait és erkölcsi dilemmáit igyekezett megjeleníteni, az 1950–60-as években indult írónemzedék számos tagjához hasonlóan. Több róla szóló visszaemlékezésben feltűnik egy jellegzetes anekdota, amely arról tanúskodik, hogy Bertha elkötelezettje volt a munka- és teljesítményalapú társadalomnak: nem csupán írásban tette közzé a szocialista gazdaság és kultúra működését kritizáló (s azt jobbítani célzó) elmélkedéseit, hanem számos alkalommal magánemberként is felháborodását, elégedetlenségét fejezte ki az alulteljesítő magyar társadalom visszásságai kapcsán. Több barátja (Kiss Dénes, Lázár Ervin, Szakonyi Károly) megemlékezett róla, hogy Berthával nehéz volt étterembe menni, mert ha valamit nem talált rendben a szervizben vagy a felszolgált ételekben-italokban, azonnal szóvá tette, s kiselőadást tartott a pincéreknek az elvégzendő munka igényességéről. Ez az attitűd egy polgári, fogyasztásalapú társadalom vágyképét is kirajzolhatta volna, ugyanakkor a rendszerváltozást követően vele készült interjúk legtöbbje elkomoruló hangulatról, kiábrándultságról és a konzervatív értékek iránti ragaszkodásról adott hírt. Világnézetének ezt a fajta átalakulását jól mutatja, hogy az utolsó vele készült beszélgetésekben a kortárs magyar irodalom helyzetét „anarchikus állapotokként” írta le, a korábbi „értékrend” elvesztéséről beszélt, valamint az irodalmi élet legnagyobb problémáját a könyvipar piacosodásában jelölte meg, egy helyütt például az irodalmi színtér kilencvenes évekbeli átalakulását értékvesztésként láttatva a biztosnak és kiszámíthatónak tűnő Aczél György-i 3T (tiltott – tűrt – támogatott) rendszeréhez képest. 1992-ben feleségével, Nagy Franciskával együtt alapító tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának. Élete utolsó éveiben a Nemzeti Kulturális Alap könyvkuratóriumának elnöke volt.

A kilencvenes évek elejétől sokat betegeskedett, több láboperáción is átesett. Egyik kései interjújában úgy fogalmazott, hogy egy gyógyszer túladagolásának következtében roncsolódott szét a csípőízülete. Ebben az évtizedben már zömmel csak cikkeinek gyűjteményes kiadásai, válogatott elbeszélései és riportjai jelentek meg kötetek formájában. 1997. január 19-én hunyt el, sírhelye a Farkasréti temetőben található. 2004-ben az Írók Alapítványa, valamint Balatonfüred és Balatongyörök városok önkormányzata pályázati úton elnyerhető irodalmi díjat alapított az emlékére, melyet még nem publikált és nem díjazott riport vagy publicisztikai mű beküldése nyomán ítéltek oda íróknak, újságíróknak, irodalomtörténészeknek. Tapolcán utca, Balatonszepezden közösségi ház, Balatongyörökön pedig művelődési ház és könyvtár viseli a nevét.

                    

*

 

Bertha Bulcsu elsőként novelláival keltett feltűnést az irodalmi életben, melyeket aztán két gyűjteményes kötetben adott ki (Lányok napfényben, 1962; Harlekin és szerelmese, 1964), s voltaképp e műforma, a prózai rövidtörténet keretei között alkotta legmaradandóbb műveit. E korai, önéletrajzi elemekkel átszőtt, a félmúltban – jellemzően az 1940-es, ’50-es években – játszódó, de a történelem és politikai konkrétumaitól távolságot tartó, dunántúli-balatoni színtereket megelevenítő novellák többsége a korszak prózatermésének legjavához tartozik. Első kötetének címadó novellájában például a Marcal folyó partán fürdőző lányok nemi érését, testiségük felfedezését ábrázolja remekbe szabottan, visszafogott írói eszköztárral; olyan írásaiban pedig, mint Az Őthey-lány (1962) című 1953-ban játszódó elbeszélés, már-már mikrotörténetinek nevezhető érdeklődéssel kutatja a történelem (háború, felszabadulás, a polgári réteg deklasszálódása) családi és nemzedéki struktúrákra is hatást gyakorló töréseit.

Már Bertha első kötetében feltűnik Illés alakja (A fehér nézésű ember című novellában), akinek másik irodalmi alteregójával, Linttel, „a bizonytalan kedélyű tárcaíróval” együtt, külön ciklust szentelt A nyár utolsó napja (1968) című, három egységre osztott novelláskötetében, mely korai rövidprózájának csúcspontja. E szövegek a magyar esztétizáló modernség Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső által híressé tett műfajkonstrukciójához, a ciklusba vagy ciklusokba rendezett novelláskötetekhez kapcsolhatók, mely történetek újabb és újabb életvilágokba, társas szituációkba helyezik szerző és irodalmi alteregó tükörjátékát. Berthának ezek a leginkább önéletrajzi ihletésű írásai, melyek megidézik a balatoni táj mellett eltöltött gyerekkor emlékeit, félelmeit (többek között a háború kézzelfogható jelenlétéből származó szorongást), ugyanakkor az egzisztenciát teremtő, Budapestre kerülő középkorú publicista és szerkesztő kétségeiről, gyakori elkeseredettségéről is hírt adnak. A commedia dell’arte bohócfigurájáról elnevezett fiatal lányt középpontba állító ciklus és Bertha későbbi Lint-történetei felhasználásával készített játékfilmet Fehér Imre Harlekin és szerelmese címmel 1967-ben Bujtor István főszereplésével. (A Balatonba zuhant német bombázórepülő roncsának motívumát, mely az Ilyen az egész életeted… című novellában és a filmben is szerepelt, Bujtor átemelte második „Ötvös Csöpi”-filmje, az 1982-es Csak semmi pánik cselekményébe is.)

Bertha novellái a dolgozó embert ábrázolják – zömmel vidéki napszámosokat és városi munkásokat –, ugyanakkor mint legtöbb értelmezője (Rónay László, Pomogáts Béla, Tüskés Tibor) utalt rá, nem a munka szociografikus-szociológiai összefüggései vagy a munkástársadalom politikai víziói érdeklik, hanem az egyes ember erkölcsi világa. Szinte valamennyi novellájában morális szituációk állnak a cselekmény középpontjában (illegális jéghalászat, lopás, szökés, baráti vagy családi konfliktusok, gyilkosság stb.), s az elbeszélő e nagyon is egyszerű, morális reflexiókat, értékítéleteket előhívő történések mentén elemzi – már-már eszköztelennek tűnő poétikai megoldásokkal – a bűn és bűnhődés különböző fázisait, dimenzióit. Történeteit komor, sötét indítások, feszültséggel teljes párbeszédek jellemzik, s a szűkszavú elbeszélő remekül érzékelteti a hősök ki nem mondott benső zaklatottságát, a zárkózottság mögött rejlő elfojtott érzelmeket. Novelláit nem véletlenül rokonították többen Maupassant és Hemingway írásmódjával.

Novelláinak másik vonulata a napi tárcaíráshoz kötődik. Idővel e rövid, csekély epikai maggal bíró villanásnyi események publicisztikus megragadását célul kitűző – hol polemikus, kritikai élű, hol melankolikus, visszaemlékező jellegű – szövegek váltak jellemzőbbé a profi újságíróként és szerkesztőként tevékenykedő szerző második korszakában az 1970-es évektől (A Teimel-villa, 1976; A fejedelem sírja felett, 1980; Medvetáncoltatás, 1983; Árnyak és lovasok, 1986; Willendorfi Vénusz, 1988), illetve utolsó kötetében, a Kommunizmus, délutáni napfényben (1996) című gyűjteményben is, mely címében éppúgy felidézheti Bertha pályakezdő kötetének hangulatait, kulisszáit (Lányok napfényben), illetve Nyikita Mihalkov megrendítő filmjét (Csalóka napfény, 1994). Legszebb, legmaradandóbb írásai azonban azok a szövegek, amelyekben a külsődleges, behaviorista típusú leírást és realizmusigényt termékenyen tudta ötvözni az 1960-as években elterjedt lírai atmoszférateremtő novella sajátságaival – ezt az illékony egyensúlyt leginkább a balatoni éveket megidéző írásaiban lelhetjük fel, főképp a Harlekin és szerelmese, A nyár utolsó napja történeteiben, valamint az Át a Styx folyón (1969) című kötetbe került elbeszélések némelyikében.

Bertha már 1962-ben publikált egy utóbb nem folytatott regényrészletet A Hétöles ló címmel, azonban első regénye, a Füstkutyák csak 1965-ben jelent meg, melyet aztán több nagyprózai alkotás követett a hetvenes évek elejéig. Ugyanakkor az a valóságigény, leíró módszer és nyelvi sajátszerűség, amely harmonikusan illeszkedett a dolgozó ember hétköznapi cselekedeteit bemutató és a szerző gyermekkori élményanyagára épülő rövid szövegekhez, a nagyobb fesztávú epikai alkotásokban kevéssé mutatták Bertha írói eredetiségét. Bár novelláinak hangulata az idők során kissé elkomorodott, későbbi köteteiben is rendre produkált kifinomult, jól megírt rövidtörténeteket; ehhez képest regényei – a szerző jellegzetes szikár nyelvezete, a vidéki főhősök és mellékalakok életvilágait megidéző atmoszférateremtő párbeszédei ellenére – a nagyprózai formákkal való küzdelemről és a korszak politikai-ideológiai elvárásainak való túlzott megfelelésről tanúskodnak. A Füstkutyák, A bajnok élete (1969) és az Át a Styx folyón (1969) című regények hőseinek mindegyike a Kádár-kor esztétikai elvárásaira jellemző humanista-antifasiszta embertípus jellegzetes, ámbár tanulságos megvalósulása.

A Füstkutyák az erőszakos kollektivizálás éveiben játszódik; egy dunántúli kis falu termelőszövetkezetének megbomlott közösségébe új szövetkezeti vezető, a Gelléri Andor Endre- vagy Krúdy-elbeszélésekbe illő, kétes múltú és kétségekkel teli Krizek János érkezik, hogy rendezze a helyi viszonyokat. A falu elsőre bizalmatlan közösségét nehezen tudja meggyőzni a szocialista társadalom céljairól, és sokak ellenszenvével, nyílt és burkolt támadásaival kell megküzdenie. Krizek törekvése éppúgy értelmezhető a főhős saját korlátainak legyőzésére irányuló kísérleteként, mint a közösségi értékeket helyreállító (és újraalkotó) idegen nagyszabású harcaként, amely végül sikerrel zárul: a történet antagonistája, a másokat kihasználó és elnyomó Szlanák a regény végén a Drávába fullad, s a falu közössége számára új korszak kezdődik. A cselekményszerkezet és a főhős viszonya egészen hasonló Bertha két következő regényében, melyek – mint Rónay László és Pomogáts Béla is rámutatott – két egymásnak felelő műnek is tekinthetők.

A bajnok élete című regény főhőse, a profi asztaliteniszező Káli Gyula mindent sportsikereinek, saját teljesítménykényszerének vet alá, s épp ebből adódik a regény végén bekövetkező „emberi bukása”: miután eléri célját, bajnokká válik, rá kell döbbenjen, hogy mi mindent hanyagolt el, hagyott maga mögött az áhított cél érdekében, milyen végletesen eltávolodott az emberben ösztönösen benne rejlő szabadságvágytól. A regény didaktikus befejezése – Káli Gyula a győzelmet követően útnak indul, hogy felkutassa eldobott emlékeit – tükrözi az író állásfoglalását a modern ember cselekvési lehetőségeiről, egzisztenciális szorongásairól. Bertha e regényének párdarabja a Tanácsköztársaság 50. évfordulója alkalmával kiadott Át a Styx folyón című kisregény, melynek hőse a Vörös Hadsereg tanárból lett századparancsnoka, Elek István, aki a szolnoki csatában a román intervenciós csapatok ellen harcolva életét adja a hazáért és a forradalomért. Bár Elek sorsa is a teljes életről való lemondás történetét beszéli el – szerelmét meggyilkolják, ő megmenekülhetne, de inkább feláldozza magát –, az elidegenedett Káli Gyula célratörésével szemben áldozathozatala személyes meggyőződésből fakad s válik valódi társadalmi cselekvéssé. Ilyen értelemben az Át a Styx folyón hősének sorsa kevéssé látványosan okító szándékú, inkább tragikus, korszerű alternatívát felmutatva a Kádár-korszak uralkodó ideológiája számára, mely a modern humanista ember megragadásában, újrateremtésében volt érdekelt. Bár Bertha kisregénye nem mondható kurzusműnek, mai szemmel némileg elkedvetlenítőek, unalmasak azok a világnézeti és történelmi tárgyú párbeszédek, amelyeket a főhős a foglyul ejtett fehér tiszttel, Wodl Ferenccel és a hadsereg politikai biztosával, Fóti Jenővel folytat. A mű értéke leginkább az egyéni boldogulás és a közösségi cselekvés, emberi helytállás elválaszthatatlanságának felmutatásában, aktualizálhatóságában rejlik.

1970-ben megjelent regénye, a Tűzgömbök erőteljesebben kötődik Bertha korábbi írásmódjához, önéletrajzi ihletésű novellisztikájához, hiszen főhőse, Thali Ambrus harmadéves elemi iskolai diákként éli meg a háború okozta fenyegetettséget (a bombázásokat, a nyilasok erőszakoskodását), valamint a mű képet ad a végóráit élő városi-polgári világ anakronizmusáról is. Érdekes módon Bertha nagyobb lélegzetű műveiben erőteljesebben jelennek meg a rövid novellákban csak fel-feltűnő szürrealisztikus látomások, melyek dinamizálják, kimozdítják a realista leírásokat. Első regénye főhősének, a maga körül bizalmatlanságot és titkokat sejtő Krizek Jánosnak meghökkentő hallucinációi támadnak, álmában és a részegség mámorában két lábon járó füstkutyákat lát; Thali Ambrus gyermeki képzeletét pedig gyakran emlékek kísértik meg, előbb lelencnek, majd „folyami tatárnak” képzeli magát, egy alkalommal pedig tűzgömböket lát. Bertha ez utóbbi regényéből, a Tűzgömbökből ugyancsak készült játékfilm, szintén Fehér Imre rendezésében, Szűcs Gábor főszereplésével 1975-ben.

Bertha talán legismertebb regénye, A kenguru – Aleksandar Flaker horvát irodalomtudós terminusával élve – amolyan „jeans-próza”, melynek középpontjában egy fiatal kamionsofőr, Varjú István („Kánya”) áll, s a kalandokban gazdag történet az ő útjai során tett tapasztalásai, ismeretségei mentén szerveződik. Bertha – mint korábbi novellái sokaságában is – üdítően nyúlt a fiatalság, a fiatal felnőttek témájához, hitelesen megjelenítve a szabadságvágy kontra lojalitás, hűség kontra kalandozás jellegzetes dilemmáit, az egyéni egzisztenciateremtés kihívásait és a gyermeki vágyképek alakjában megnyilvánuló mobilitási stratégiák útvesztőit. Épp ezért regényei közül, bár maga a szerző nem volt túl nagy véleménnyel róla – Csorba Győzőnek szóló dedikációjában „ügyefogyott Kenguru”-ként utalt rá –, ma e műve méltányolható a leginkább, mely nemcsak a tinédzser- és fiatal felnőttkor hálás témájának érvényes ábrázolása okán érdemes a figyelemre, hanem a korszak prózai (Marosi Gyula, Császár István) és filmes (Gábor Pál, Gyarmathy Lívia, Jeles András) törekvéseivel is szinkronba állítható. Nem véletlen, hogy az 1974–75 folyamán folytatásokban közölt regényből még a könyvalakban való megjelenés (1976) előtt film készült Zsombolyai János rendezésében, a korszak fiatal tehetséges színészeivel (Gálffi László, Koltai Róbert, Vándor Éva, Tarján Györgyi, Trokán Péter). Az egyik első magyar road-movie-ként számontartott film népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy a benne felcsendülő dalokat a korszak legismertebb magyar popzenészei adták elő (Omega, LGT, Fonográf, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Skorpió, Generál stb.), a címadó szerzeményt pedig a Szörényi–Bródy szerzőpár jegyzi. A film zenéje 1976-ban nagylemezen is megjelent.

Bertha Bulcsu ezt követően már zömmel csak novellákat, tárcákat írt; ötödik, egyben utolsó megjelent regénye a Te jössz, Lupusz… (1988) volt, amely még a hetvenes években keletkezett. Témáját ez a mű is a fiatalok világából merítette, ezúttal az eszmények és célok nélkül kallódó tinédzserek életét, a törvény- és munkakerülő galerik atmoszféráját megelevenítve, ám a korábbi kisprózai korpuszhoz vagy A kenguruhoz viszonyítva kevesebb eredetiséggel. Egy kései interjúból tudható, hogy Bertha a kilencvenes évek elején egy nagyszabású, 1956-os témájú regény munkálataihoz fogott hozzá, ám ezt nem tudta befejezni.

Az életmű külön egységét képezik a művészekkel, főképp kortárs írókkal készített személyes hangvételű interjúk, amelyeket Bertha rendre a Jelenkorban publikált a hetvenes évek elejétől. E szövegei három gyűjtemény formájában láttak napvilágot a rendszerváltás előtt (Meztelen a király, 1972; Írók műhelyében, 1973; Délutáni beszélgetések, 1978). Bertha elsősorban nemzedéktársait, pécsi közegének fontos szereplőit, majd a fővárosi irodalmi élet jelentős alakjait szólaltatta meg – jelent meg beszélgetése többek között Lázár Ervinnel, Kalász Mártonnal, Pákolitz Istvánnal, Tüskés Tiborral, Kiss Dénessel, Szakonyi Károllyal, Kertész Ákossal, majd a későbbi kötetekben Cseres Tiborral, Déry Tiborral, Fodor Andrással, Illyés Gyulával, Juhász Ferenccel, Mándy Ivánnal, Nagy Lászlóval, Tatay Sándorral, Vas Istvánnal, Zelk Zoltánnal, Csoóri Sándorral, Galgóczi Erzsébettel és Örkény Istvánnal. Míg kortársaival, közelebbi íróbarátaival készült interjúiban jól láthatóan teret kap Bertha személyisége, s a kérdező egyenrangú szereplőként (gyakran hasonló terjedelemben) van jelen a diskurzusban, az idősebb mesterekkel (Illyés, Weöres, Várkonyi, Csorba, Takáts) folytatott beszélgetésekben a szerző háttérbe vonul, megemelve ezzel a kérdezett szereplők egyéniségét, tapasztalati gazdagságát.  

Berthát leplezetlenül érdekelte a művészi személyiség, az egyéni életút és sors fontossága; a sorokból kivilágló izgatottsággal, buzgalommal kutatta a legkülönbözőbb életkörülmények és miliők hátterében megbúvó egyéniséget, az ebből táplálkozó írói világlátást – e beszélgetések épp ezért valamelyest önportrénak is tekinthetők, amit megerősít az a tény is, hogy Bertha a Jelenkor 1978/10-es számában saját magával is készített interjút. Emellett, mint György Péter megjegyzi, az értelmiségi közegbe kívülről érkezett, bizonyos mértékben aluliskolázott író lévén, kiterjedt kulturális hátországgal nem bírván, Bertha számára ezek a beszélgetések terápiásak is lehettek, segítve és ösztönözve saját írói önértelmezésének megfogalmazását, személyes dilemmáinak (időleges) feloldását. Írásaiban ily módon egymás számára idegen kultúrák – eltérő társadalmi rétegek, értelmezői és hagyományközösségek – között teremt kapcsolatot és párbeszédet, sok esetben szépprózába illő módon érzékeltetve kérdező és megszólaló távolságát, illetve saját maga megilletődött közelségvágyát. Jól jellemzi interjúinak ezt a vonását az a Vas Istvánnal készített emlékezetes beszélgetés, melynek zárlatában szóba kerül egy fénykép, melyen az akkor négyéves író sapkában, kamásliban, karddal a kezében látható. Szántó Piroska, az író felesége szólal meg az interjú e pontján: „Én mindig tudtam, hogy kard van a kezében, és ezért nagyon tisztelem […] Ezüstlakodalmunkra ezért kapta ezt a kardot. – Szántó Piroska leemeli a falról a jatagánt, és átnyújtja Vas Istvánnak. A markolat színes kövein megcsillan a fény. Vas átveszi a fegyvert, aztán az előszobában, a bútorok négyszögében hadi mozdulatokat végez. Fénylik, suhog a meztelen penge. Döbbenten bámulom a jelenséget. A szelíd Vas Istvánt azóta is így látom magam előtt. Kivont karddal a kézben, sokat sejtetően, mosolyogva.”

Utolsó interjúkötete 1990-ben jelent meg Írók, színészek, börtönök címmel, amely értelmiségiek, „szellemi emberek” ötvenes évekbeli börtönélményeit gyűjtötte össze; a megszólalók között szerepel többek között Csurka István, Mensáros László és Göncz Árpád. A hetvenes évektől egészen a pálya utolsó korszakáig publikált interjúk – irodalom- és kritikatörténeti forrásértékükön túl – láthatóvá teszik Bertha saját szerzői ízlésszerkezetét és érdeklődésének fókuszát, adott esetben korlátait is. Szembetűnő például, hogy Bertha számára mintha láthatatlan lett volna a generációjánál fiatalabb magyar irodalom: beszélgetései között hasztalan keressük a prózafordulat és a posztmodern szerzőit. Az általa megszólaltatott „legfiatalabb” szerző például az 1939-ben született pécsi költő és műfordító, Arató Károly volt.

A szépprózai kötetek, az önéletrajzi írások és a tényirodalom metszéspontján érdemes utalni Bertha Bulcsu életművének egyik nagy témájára és alapvető jelentőségű forrásvidékére: a balatoni tájra. Bertha nem csupán gyermekkora jelentős részét töltötte a tónál, pécsi évei alatt és Budapestre kerülvén sem szakadt meg a kapcsolata a tájjal. Mint A nyár utolsó napja című kötet fülszövegében vallott saját magáról: „Az ünnepet a nyár jelenti, amikor visszavedlek igazi magammá, hajóra szállok, s vitorlásommal nekivágok a Balatonon lehetséges messzeségeknek. A hajón alszom, élek és eszmélek a természet megdönthetetlen szépségére, kemény törvényeire. Ösztönösen szeretem a vizet, a földet a fákat és az erdő szikláit.” Tüskés Tibor pedig a következő párbeszédet idézi fel 1972-es Bertha Bulcsu-esszéjében: „A régi környezetéből kiszakadt s magát a világváros életritmusához szoktató írótól egyszer megkérdeztem: – Mondd, az új környezetben lesz-e elég élményed, mondandód az íráshoz? – Azt válaszolta: – A Balaton és a gyerekkor adott nekem annyit, hogy még sokáig megélek belőlük. Még nagyon keveset mondtam el a vizekről és az emlékeimből…” A Balaton és a gyerekkor – az életmű két kulcsfontosságú motívuma – nem csak novelláiban, tárcáiban kísérte tovább az írót, hiszen Bertha Bulcsu nevéhez fűződik a Balatonról szóló első tájszociográfia is, mely a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg 1973-ben Balatoni évtizedek címmel.

Az egyéni élményeken, a táj iránti elköteleződésen és a könyvsorozat pályázatán túlmenően Berthát inspirálhatta a szociográfia elkészítésére az a vita, amely Veres Péter és Tüskés Tibor között zajlott a hatvanas évek végén a Balaton-vidék társadalmi hasznosíthatóságáról, s amely vita egy közös balatoni utazást is eredményezett a két szerző részévtelével. (Veres és Tüskés egymásra felelő vitacikkei a Párbeszéd a Balatonról című kötetben jelentek meg 1968-ban.) Mindazonáltal Bertha Bulcsuban a legmegfelelőbb ember és író találtatott a téma földolgozására: a Balatoni évtizedek nem csupán különleges darabja az életműnek és a Szépirodalmi Könyvkiadó szociográfia-sorozatának, hanem a Balatonnal kapcsolatos 20. századi magyar irodalom talán legnagyobb teljesítménye is. A kötetet – mint a múló időnek, a változás motívumának címbe emelése is mutatja – Bertha prózapoétikájának két jellegadó eljárása: a szikár valóságleírás és a személyes emlékezet dinamikus váltakozása teszi különlegessé. Jóllehet Bertha végzett terepmunkát is a kötet munkálatai során – balatongyöröki adatfelvételi célú utazásának részletei elsőként a Jelenkor folyóirat 1972-es évfolyamában voltak olvashatók – a kötet legizgalmasabb részei azok, ahol a tájhoz fűződő viszonyáról, egyéni benyomásairól vall. A balatoni táj és a helybeli turisztikai kultúra történetének, formálódásának érdekfeszítő leírásán és a térség korabeli aktuális kihívásainak tárgyalásán túl a téma személyessége okán Bertha családtörténete is szerepet kap a fejezetek között.

Nagy számú balatoni tárgyú írásában és tájszociográfiájában egy nagyon is népi gyökerű, de visszafogottan romantizáló, patrióta, de mindenfajta szűkkeblűségtől, régiós sovinizmustól mentes, kifejezetten egyéni írói tájélmény bontakozik ki, amely az ember és természet harmonikus viszonyára (s a modernizálódó társadalmi környezet ellenében újrateremthető meghitt kapcsolatára) épül. Miképp sokszor líraiba hajló balatoni novelláinak irodalmi előzményeit is nehéz meghatározni – leginkább Váth János századfordulói halásznovellái említhetők itt –, a Bertha-prózában kibontakozó Balaton-vízió is talán csak Takáts Gyula költészetének Balaton-mitológiájával vagy Egry József tájképeinek világával rokonítható, mint Tüskés Tibor hangsúlyozta. Ha pedig a térséggel kapcsolatos néprajzi, antropológiai (és politikai) értelmezői ajánlatokra vetünk egy pillantást, Bertha ezektől a sarkos nézőpontoktól is távolinak látszik lenni: írásaiból hiányzik a vidékre érkező (majd ott letelepedő) utazók, turisták harsány Balaton-rajongása, és az ennek ellenében fellépő őslakosság táj iránti érdektelensége is. Kevesen tudták oly érzékenyen megközelíteni a Balaton-vidék régre visszanyúló és széles társadalmi figyelem által övezett gazdasági-kulturális kérdéseit, az egyre terjeszkedő turizmus által gerjesztett konfliktusokat, mint ő – itt elsősorban Margittay Rikárd újságíró, valamint Lukács Károly és Vajkai Aurél néprajztudósok munkái említhetők előzményként, amelyeket Bertha maga is felhasznált a Balatoni évtizedek írásakor.

Az életmű irányai a nyolcvanas-kilencvenes években már nem hoznak jelentős újdonságokat. Ezekben az években, 1997-ben bekövetkezett haláláig, Bertha főképp tárcákat publikál, amelyek egy része meg is jelenik összegyűjtött kötetekben. Utolsó figyelemre érdemes kötete az Egy író állatkertje (1992), mely az szerző Keszthelyen és Balatonszepezden keletkezett rövid feljegyzéseit tartalmazza. E naplószerű kispróza némileg elégikusan, de gyakran humorral, iróniával és groteszk elemeket is alkalmazva mutatja be a vidéki magányba feledkező író kedélyvilágát, a kerti állatokkal és növényekkel kapcsolatos megfigyeléseit. Az állatkert világmetaforaként történő elgondolása és társadalmi típusokat is megjelenítő volta révén Bertha e kései kötete leginkább Nagy Lajos Képtelen természetrajzával (1921) rokonítható a magyar irodalomban. 

Bár Bertha Bulcsu írásművészete – különösen novellisztikája – nem marad el az 1960-as, ’70-es évekbeli magyar irodalom legjobb teljesítményeinek színvonalától, s szövegeinek minőségét illetően sem tapasztalható számottevő devalválódás a kötetek során, műveinek nagy része hamar kihullott az irodalmi emlékezetből. Nem önmagukban írásai vesztettek jelentőségükből: az általa érzékelt-bemutatott problémák nagyon is aktuálisak, korszerűek maradtak második írói korszakában is, és szerzői karrierje is egyenes vonalúnak tűnt; sokkal inkább az az esztétikai paradigma vált esendővé az 1970-es évek folyamán, mely műveinek elsődleges kontextusát adta. Bertha a Kádár-rendszer irodalompolitikájában magasra értékelt témákat és műfajokat-műformákat (problémafelvető, társadalmi regény és novella; parabolikus történelmi regény; szociográfia; publicisztikus tárcanovella stb.) kiaknázva alkotta legmaradandóbb műveit, így nem véletlen, hogy hatástörténeti szempontból is belül maradt ezen az esztétikai-világnézeti kontextuson. A magyar irodalom rövidesen bekövetkező paradigmaváltásait (prózafordulat, neoavantgárd, irodalmi posztmodern) írásai nem vészelték át, és saját maga sem követte az 1980-as, ’90-es évek poétikai törekvéseit, kritikai vonulatait. Ahogy György Péter fogalmazott, „minél beérkezettebb lett, annál kevésbé maradt sikeres”: az ÉS főmunkatársaként rutinszerűen írta újabb és újabb tárcáit, elbeszéléseit, művei azonban kevéssé találtak visszhangra.

Mindazonáltal Bertha Bulcsu munkássága – nem csupán az irodalmi emlékezet mechanizmusainak ellenében, hanem épp a szövegek elsődleges beszédfeltételeit meghatározó társadalmi légkör jobb megismerésének igényével – megérdemli az újraolvasást. A Lányok napfényben, a Harlekin és szerelmese és A nyár utolsó napja egyes novellái a magyar irodalom legszebb rövidprózái közé tartoznak; a Balatonról írt szociográfia egy különleges magyar irodalmi táj „szerelmes földrajzát” mutatja fel; a szívós munkával, elkötelezetten lejegyzett író- és művészinterjúi pedig izgalmas forrásai a félmúlt magyar irodalmának. 

Fontosabb díjak, elismerések:

1966, 1971, 1975 – József Attila-díj

1978 – SZOT-díj

1981 – Budapest Főváros Művészeti Díja

1986 – Gábor Andor-díj

1991 – Füst Milán-díj

1992 – Táncsics Mihály-díj

1995 – a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje

1997 – Alternatív Kossuth-díj (posztumusz)

 

Az életrajzot Radnai Dániel Szabolcs írta.

Bibliográfia

Önálló kötetek

Lányok napfényben. Elbeszélések. Bp. 1962. Szépirodalmi, 210 p.

Harlekin és szerelmese. Elbeszélések. Bp. 1964. Magvető, 241 p.

Füstkutyák. Regény. Bp. 1965. Szépirodalmi, 195 p.

A nyár utolsó napja. Elbeszélések. Bp. 1968. Szépirodalmi, 260 p.

A bajnok élete. Regény. Bp. 1969. Móra, 281 p. (Kozmosz Könyvek.)

Át a Styx folyón. Elbeszélések, kisregény. Bp. 1969. Szépirodalmi, 353 p.

Tűzgömbök. Regény. Bp. 1970. Szépirodalmi, 227 p.

Meztelen a király. Tizenöt portré. Bp. 1972. Szépirodalmi, 301 p.

Írók műhelyében. Interjú-portrék. Bp. 1973. Szépirodalmi, 486 p.

Balatoni évtizedek. Szociográfia. Bp. 1973. Szépirodalmi, 243 p. (Magyarország felfedezése.)

A kenguru. Regény. Bp. 1976. Móra, 231 p. (Kozmosz Könyvek.)

A Teimel villa. Elbeszélések. Bp. 1976. Szépirodalmi, 250 p.

Délutáni beszélgetések. Interjú-portrék. Bp. 1978. Szépirodalmi, 488 p.

A fejedelem sírja felett. Esszék. Bp. 1980. Szépirodalmi, 390 p.

Ilyen az egész életed. Válogatott elbeszélések. Bp. 1980. Szépirodalmi, 476 p.

Fehér rozsda. Elbeszélések. Illusztrálta: Würtz Ádám. Bp. 1982. Szépirodalmi, 257 p.

Medvetáncoltatás. Elbeszélések, tárcák. Bp. 1983. Szépirodalmi, 363 p.

Különleges megbízatás. Válogatott elbeszélések. Bp. 1983. Zrínyi, 311 p.

Árnyak és lovasok. Elbeszélések és tárcák. Bp. 1986. Szépirodalmi, 334 p.

Te jössz, Lupusz… Regény. Utószó: Funk Miklós. Bp. 1988. Népszava, 285 p.

Willendorfi Vénusz. Tárcák, publicisztikák. Bp. 1988. Magvető, 338 p.

Füstkutyák – A bajnok élete. Regények. Bp. 1989. Magvető, 504 p.

Írók, színészek, börtönök. Interjúk. Bp. 1990. Új Idő Kft., 277 p.

Egy író állatkertje. Vázlatok, karcolatok. Bp. 1992. Schenk, 291 p.

Kémnő a sárkányrepülőtéren. Válogatott elbeszélések. Bp. 1992. Zrínyi, 234 p.

Utazás fehér lavórban. Elbeszélések, tárcák. Bp. 1994. Magvető, 316 p.

Kommunizmus, délutáni napfényben. Elbeszélések, tárcák. Bp. 1996. Magvető, 298 p.

Bertha Bulcsu beszélgetései. Válogatott interjú-portrék. Bp. 1999. magánkiadás, 466 p.

Amerikai fiúk. Rádiójátékok és a Fürdőigazgató című dráma. Utószó: Ekler Andrea. Szekszárd. 2000. Babits, 389 p.

... élni kell, ameddig élünk". Csorba Győző és Bertha Bulcsu levelezése (1961-1995). (összeáll., szerk., a mutatót kész. és az utószót írta Pintér László.) Pécs. 2004. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 232 p. (Irodalmunk forrásai.)

 

A bibliográfiát összeállította Vasy Géza.

 

Szakirodalom

Önálló kötetek

D. Nagy Imre: A gyanakvó ember. Monográfia. Bp. 2010. Kairosz.

Kiss László Tibor: Balatoni indulás. Bertha Bulcsu regényes ifjúsága. Szombathely. 2011. Selecta Flóra Kft., 250 p.

Periodikumban, alkalmi kiadványban megjelent művek

Tüskés Tibor: Lányok napfényben. Jelenkor, 1962. 881–882. p.

Szederkényi Ervin: Portrévázlat Bertha Bulcsuról. Jelenkor, 1965. 663–668. p.

Béládi Miklós: Füstkutyák. Kritika, 1966/3. 50–52. p.

Tüskés Tibor: Füstkutyák. Kortárs, 1966. 834–836. p.

Tüskés Tibor: A nyár utolsó napja. Kortárs, 1969. 997–998. p.

Olasz Sándor: Át a Styx folyón. Tiszatáj, 1970. 969–971. p.

Pomogáts Béla: Fejezetek egy nemzedék önkereséséhez. Bertha Bulcsu újabb könyveiről. Jelenkor, 1970. 490–496. p. = P. B.: Regénytükör. Bp. 1977. Móra, 290–296. p. (Kozmosz Könyvek)

Szabó B. István: „…mert ő az én történelmem.” Bertha Bulcsu: Tűzgömbök. Új Írás, 1970/8. 123–125. p.

S. Boda András: Interjú-féle Bertha Bulcsuval. Életünk, 1972. 216–219. p.

Kovács Sándor Iván: Meztelen a király. Kritika, 1972/8. 23–24. p. = K. S. I.: Jelenlévő múlt. Bp. 1978. Szépirodalmi, 322–326. p.

Tüskés Tibor: Bertha Bulcsu írói útja. Kortárs, 1972. 1154–1160. p. = T. T.: Pannóniai változatok. Bp. 1977. Szépirodalmi, 191–210. p.

Szabó B. István: Felelősség a Balatonért. Új Írás, 1974/10. 118–119. p.

Takáts Gyula: Balatoni évtizedek. Jelenkor, 1974. 739–746. p. = T. Gy.: A harmónia keresése. Bp. 1979. Szépirodalmi, 269–285. p.

Tüskés Tibor: Balatoni évtizedek. Tiszatáj, 1974/9. 105–107. p.

Bozóky Éva: Beszélgetés a „beszélgetővel”. Könyvtáros, 1975. 480–483. p.

Csűrös Miklós: Írók műhelyében. Kortárs, 1975. 667–669. p.

Földes Anna: Gyermekszemmel, felnőtt ésszel. = F. A.: Próza jelenidőben. Bp. 1976. Gondolat, 282–286. p.

Gáll István: Elmélkedés a kenguruságról. [A Kenguru.] Jelenkor, 1976. 566–568. p. = G. I.: Hullámlovas. Bp. 1981. Móra, 218–223. p. (Kozmosz Könyvek.)

Tüskés Tibor: A Teimel villa. Jelenkor, 1976/7–8. 762–763. p. = T. T.: Mérték és mű. Bp. 1980. Szépirodalmi, 394–398. p.

Tüskés Tibor: „Utazás napkeletre” (Bertha Bulcsu.) = T. T.: Pannóniai változatok. Bp. 1977. Szépirodalmi.

Szederkényi Ervin: Háborús nemzedékek. [A Teimel villa.] Új Írás, 1977/1. 112–113. p.

Szigeti Lajos: A Teimel villa. Tiszatáj, 1977/11. 95–97. p.

Bertha Bulcsu: Interjú Bertha Bulcsuval. Jelenkor, 1978/10. 919–925. p. = Bertha Bulcsu beszélgetései. 1999. 447–463. p.

Vekerdi László: A jelenkor irodalma. [Délutáni beszélgetések.] Jelenkor, 1979/5. 461–468. p.

Fekete Gyula: Óbudai interjú Bertha Bulcsuval. Jelenkor, 1980/7–8. 587–602. p.

Nádor Tamás: Bertha Bulcsu. = N. T.: 33 x 10. Interjúk és vallomások az ifjúságról és az irodalomról. Bp. 1980. Móra, 50–54. p. (Kozmosz Könyvek.)

Bata Imre: Milyen ez az „egész élet”? [Ilyen az egész életed.] Jelenkor, 1981/7–8. 760–763. p.

Doboss Gyula: Ilyen az egész életed. Kortárs, 1981/7. 1156–1157. p.

Pósa Zoltán: Ilyen az egész életed. Alföld, 1981/9. 69–71. p.

Tüskés Tibor: Ilyen az egész életed. Tiszatáj, 1981/11. 57–60. p.

Szabó B. István: Mit miért teszünk? [Ilyen az egész életed.] Új Írás, 1981/6. 110–111. p.

Szávai János: Álmodozó és szakember. [Ilyen az egész életed.] Új Írás, 1981/6. 112–113. p.

Szendi Zoltán: Fehér rozsda. Jelenkor, 1983/1. 17–21. p.

Fülöp László: Fehér rozsda. Alföld, 1983/2. 88–90. p.

Laczkó András: Fehér rozsda. Tiszatáj, 1983/6. 81–83. p.

Laczkó András: Medvetáncoltatás. Tiszatáj, 1984/1–2. 165–168. p.

Bebesi Károly: Medvetáncoltatás. Jelenkor, 1984/6. 602–605. p.

Borbély Sándor: Bertha Bulcsu, a jelenséglátó. [Pályakezdő novellái, 1965; Közírói munkája, 1984.] = B. S.: Tájékozódás. Bp. 1986. Magvető, 329–339. p.

Doboss Gyula: Árnyak és lovasok. Új Írás, 1987/7. 108–111. p.

Koczkás Sándor: Árnyak és lovasok. Kortárs, 1987/11 157–160. p.

Jolsvai András: Willendorfi Vénusz. Új Írás, 1989/8. 126–128. p.

Száraz M. György: Te jössz, Lupusz… Új Írás, 1989/8. 126–128. p.

Rónay László: Bertha Bulcsu. [Bibliográfiával.] = A magyar irodalom története 1945–1975. III/2. A próza és a dráma. Bp. 1990. Akadémiai, 1072–1076. p.

Molnár Miklós: 5ven író Berthástul 5ven1, és a többi. Kritikai szöveg három könyv örvén. [1979-ben keletkezett szöveg.] Kortárs, 1994/2. 119–128. p.

Bertha Bulcsu emlékszám. Lyukasóra, 1997/3. 1–36. p.

Pomogáts Béla: Elszürkülő balatoni fények. Bertha Bulcsu a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig. Árgus, 1997/2. 75–83. p.

Bodnár György: Hol van már a tavalyi kesudió? = B. Gy.: Jövő múlt időben. Bp. 1998. Balassi, 377–383. p.

Bertha Bulcsu emlékkönyv. Szerk.: D. Nagy Imre. Ill.: Eigel István és Tassy Klára. Bp. 1999. Magyar Írók Egyesülete, 155 p. (Lyukasóra könyvek.)

Szeghalmi Elemér: Írók hangulatfényben. Lyukasóra, 2002/2. 12. p.

Tüskés Tibor: Bertha Bulcsu. Pécsi Szemle, 2005/4. 105–108. p.

György Péter: Ilyen az egész életed (Bertha Bulcsu). Élet és Irodalom, 2013. febr. 22. 5 p.  = In: Gy. P.: A hatalom képzelete. Állami kultúra és művészet 1957 és 1980 között. Budapest. 2014. Magvető, 277–286. p. 

 

A szakirodalmat összeállította Radnai Dániel Szabolcs és Vasy Géza.

 

Fotók

Borítók

Kéziratok

Szakértő