Levélmagamnak [1]

0:00
0:00

                        Igazában semmi más feladatom nem lett volna

                        az elmúlt nagyjából huszonöt évben, mint hogy

                        felkészüljek arra, hogy elveszítelek, illetve

                        fölkészüljek az elvesztésed túlélésére.

                        Bár elképesztően pepecselős-piszmogós fajta vagyok,

                        azért nem kevés dolgot elvégeztem/létrehoztam

                        az elmúlt huszonöt évben. A valódi (egyetlen) feladatomhoz

                        hozzá se szagoltam. Ha földerengett valamiért*

                        látómezőm perifériáján, még át se járt,

                        s a tudatomig végképp nem csapott föl

                        a pánik, és már el is takartam minden lehető- s lehetetlennel:

                        Ugyan már! mit „nem akarok meglátni”; hiszen nincs ott,

                        de tényleg nincs ott az égvilágon semmi!**

 

                        Nem lehet fölkészülni arra, hogy elveszítelek, eo ipso ennek az

                        elveszítésnek a túlélésére sem.

                        Nem mondható tehát, hogy lett volna feladatom,

                        de nem végeztem el.    Nem vagyok elmarasztalható.

                        Mégis úgy szívok (s ez még nagyjából a lehető legenyhébb szó),

                        mint aki nem teljesítette élete feladatát.

                        Az életben – ő már csak ilyen – nincsen logika.

                        Az életben könyörtelen logika érvényesül.

                        Választás minden, bár csak – ezt kapjuk kímélet gyanánt –

                        ritkán mutatkozik pőrén a felelősség Gorgó-fője

                        vagy (ez sem kisebb horror) csúfondáros arca.

 

                        Csakis én könyörülhetek meg

                        magamon; nemcsak, mert cafatokká szakadt (szétmorzsállt?)

                        lélekkel, naponta fuldokolva is, büszke-dacos vagyok megint

                        ((vagy azt mímelem…)); túl megtiport és konok ahhoz,

                        hogy irgalomért valaki lábához görbedjek,

                        de nincs ilyen láb, legalábbis már nem hiszem,

                        hogy lenne. Ezért hát: csak én, magamon.

                        Ám ki a megmondhatója annak, hogy ez a megkönyörülés

                        vajh miben áll, miben állhat?

 

 

[1] sic!

 

* Persze még véletlenül sem azért, mintha a jelzések elemzésének s összegzésének eredményeképpen bennem szólalt volna meg az alarm, vagy szót kapott volna (e megszólalásnak elejét véve) az előrelátás; nem – volt (a más kapcsolatában volt/lehetett csak próféta ő is), aki figyelmeztetett, s akinek intése előtt azonnal, ösztönösen bezáródtam.

 

** Akart a kis faszom bujkálni-menekülni. Élet az!? Úgy „intéztem”, hogy ne legyen mi elől menekülnöm.

Speaker: 
Tatár Sándor