A költészet ideje

0:00
0:00
Álvaro de Camposnak és persze Karinthynak
 
A világ mint mellplasztikára váró nő a műtőasztalon.
Lézerkéseivel már tapogatja a nyár.
Kilépek a kapun, tehát belépek a költészetbe.
Használ-e a versnek, ha faggatom a világot?
Hasznára van-e a világnak, ha faggatom a verssel?
Használ-e egyáltalán bárkinek ez a faggatózás?
Mondjuk nekem?
A kérdezés a lelkem mellplasztikája?
Például hogy kerül lócitrom a piacra aláereszkedő, nyaktörő gyalogösvényre?
Hisz ott még egy csikó sem fér el, egy póni sem!
Ha elfér is, egy-kettőre kitöri a bokáját.
Ha kitöri a bokáját, pisztollyal lövik fejbe, feldarabolják, lókolbász lesz belőle.
Olcsó a lóhús, de sosem kerül asztalunkra,
            egyrészt édeskés, nem szeretjük az ízét,
            másrészt lóbolond lányaim sem engednék.
Törött bokájú ló a legritkább esetben állhat újra lábra.
Ma már ugyan mindenféle furfangos csontcsapolással
            meg tudnak menteni egy-egy igazán méregdrága versenyparipát,
            hasán átvezetett hevederekkel felfüggesztik, míg gyógyul,
            vízzel töltött bokszban terhelik fokozatosan
            a végtagot, míg össze nem forr végleg.
De ugyan hogy a fenébe kerülne méregdrága versenyparipa
            a piactérre vezető, nyaktörő gyalogösvényre?
Ha csak pont azért nem, hogy kitörje a lábát!
Ha csak pont azért nem, hogy citromnak becézett gombócain gondolkodva belátásokra jussak!
Ha csak pont azért nem, hogy holmi belátásokra jutva megírjam ezt a verset!
Ahhoz, hogy verset írjak, ki kell törni minimum egy versenyló bokáját.
De hiszen a versenylovak bokája kitörik akkor is, ha senki sem ír verset róla!
Meg akkor is, ha aranyfényben suhanó versenylovakról írunk szépelegve!
A vers árnyékos oldalán most feltűnik egy verejtékben fürdő arcú buszvezető is,
            és odakiált nekem, belekiált a versbe.
Nyilván szeretne ő is bekerülni.
Mintha volna olyan verseny, melynek győztese bekerül a versbe!
Csak igazán gyors versenylovak és verejtékben fürdő arcú buszvezetők kerülhetnek be,
            utóbbiak csak az esetben, ha így kiáltanak:
Nincs nagyon meleg, ott a napon?
Az árnyékból kérdi ezt a buszvezető,
            mintha tudná, hogy költök,
            mintha tudná, hogy az árnyékból a fénybe átkiabálni költői dolog,
            egy csomó szimbólumot, miafenét kibonthatnék ebből.
Már ha költői költeményt írnék.
De most inkább olyan körbeállványozottat.
A gép hatósugarában tartózkodni tilos!
Pár lépés távolságból érdemes szemlélni, félig lehunyt szemmel,
            akár az impresszionisták képeit,
            akkor minden összeáll. Vagy összedől.
Ő az árnyékban, ősz hajjal, én a fényben még szőkén.
De hajam közepén a kikopott rózsaszín folt.
Fejemet kettőbe hasítja a kopasz csík, ahogy elhasadhatott az a dinnye is,
            melyet szemlátomást itt, az aszfalton dobott vagy ejtett el valaki.
Kiontott belének néhány vöröses foszlánya és vastagon kifröccsent leve aszalódik,
            ikrásan, ragacsosan, akár közúti baleset nyomai.
Valami közhasznú reklámban szemléltették úgy
            az ötven kilométeres óránkénti sebességnél
            a szélvédőn át kirepülő,
            biztonsági övvel be nem kötött gyermek becsapódását,
            hogy görögdinnyét loccsantottak földhöz.
Kössenek be engem is azonnal, semmi sem szavatolja biztonságomat!
Bármely percben kizuhanhatok a valósággépből!
Bármely percben becsapódhatok a vers beton-terébe,
            és költői belső részeim összecsirizelik a gondosan felsöpört talajt!
Közben megjártam a papírboltot, a postát és a zöldségest,
            csupa költőietlen, kispolgári, tiltott
            dolgot műveltem, jövök felfelé, és azon morfondírozom:
vajon miféle lírai értelme van
1. A cigarettázó zöldségesnek, aki köszön,
            és aki látta, hogy a konkurenciánál vásároltam?
2. A Ferenc Jóska-bajszú, napszemüveges szakinak,
            aki egy valószerűtlenül hupilila autón gördül erre, és szintén köszön?
3. A házunk előtti ötméteres fenyő alatt ülő,
            hőségtől elbambult, ismeretlen fiúnak, aki nem köszön,
            de akinek hátán Észak-Amerika térképe díszlik izzadságból?
Hármójuk puszta léte válaszol-e a következő kérdésekre, egyáltalán felteszi-e azokat:
1. Milyen forrásból kell beszereznünk a költészet zöldségeit, és savanyítva kell-e
            eltennünk télire vagy azon vitamindúsan felfalni mindet?
2. Járhat-e hupilila autón a történelem, és lehetséges-e festékfoltos overallban
            kirobbantani és levezényelni egy világháborút?
3. Hol a helyünk a térben, bőrünkbe tetováltatott-e születésünk földje,
            vagy vágyaink hazája?
Éppen ekkor érkezik meg a vadasparkból
            feleségem és legkisebb lányom,
            a kicsi elaludt az autóban, átaludta a költészet idejét,
            de előtte mindenféle állatból látott egészen kicsit,
            mini vaddisznót, őzgidát, mostanában születtek.
Látott etetést is, hófehér galamb torkát harapta el a menyét,
            csámcsogott vinnyogva, hurkapálca-módra ropogtak a csontok.
A sas szétterítette maga előtt eledelét, mint egy címerbeli madarat,
            angyalszárnyakat a földre taposva boncolta gondosan madár-kollégáját,
Mint varródobozból kibuggyant színes fonalak,
            olyanok voltak a belsőségek, kedvére csemegézett belőlük,
            kislányom pedig borzadt, hogy mindez milyen undorító,
            emelj fel, mama, hadd lássam még egyszer!
A legnagyobb élményt persze a nemrég született bölényborjú jelentette,
            engedte vakartatni a hátát,
            szőre egészen selymes és nemezes,
            lányom hozott is egy apró gomolyagnyit.
Kutyánk most rettentő izgalommal, kitágult orrlikakkal szagolja azt a szőrt,
            vadont sejt mögötte, dúló ösztönöket, rettegést, lüktetést.
A most ébredt gyerek számol be arról is, hogy a bölénykölyök vagy kölyökbölény
            kérdéseimre mintegy válaszképpen kinyújtotta
            egészen valószínűtlenül hupilila nyelvét     
            felém a versen át.
Speaker: 
Lackfi János