J. Ch. naplójából

0:00
0:00
Anyám, szegény azt hiszi, támasza leszek öregkorára. Apám csak hallgat félszegen, mintha sejtene már valamit. Anyám sokat sírdogál; kék leplébe burkolózva ül házunk lépcsején estelente, ha késve érkezem haza. Sajnálom őt. Feltekint szemrehányón: „Hol maradtál el, fiam? Elhűlt az étel, kialudt a tűzhely parazsa…” Mit mondhatok neki? Szégyenkezés égeti torkomat, de tudom, hogy holnap ismét csak így kell ülnie, várva reám, hasztalan várva, aggódó szívvel. Ugyan mit mondhatnék neki? Szeretném megsimogatni a fejét, szeretném vigasztalni, de becsapnám. Szegény anyám! Megszámláltatott már a nap, ameddig még otthonodban élhetek. Dolgom elszólít, s te magadra maradsz; hűtlennek mondasz majd a lelked mélyén, amiért elhagytalak.
Nem tudlak megvigasztalni.  
Körém gyűlnek a zsinagógában, a sikátorokban, a piacon, a városkapunál. Belém csimpaszkodnak, tépik köntösöm szegélyét. Elém állnak, az arcomba néznek. Ha étkezem, lesik tányéromat, ha kortyintok – legszívesebben közéjük vágnám a serleget. Ó, sokszor mennyire unom őket! Sokszor mennyire gyűlölöm őket! Hitványak, önzők, rossz szagúak vagy éppenséggel illatosítóktól bűzlenek. Erőszakosak. Hányszor, de hányszor torkig vagyok velük!
De a minap, fenn a Hegyen, amikor ott nyüzsögtek a lankán a lábam körül, s beszéltem hozzájuk és ők hallgattak elkínzott arccal, lesütött tekintettel, kéztördelve, áhítattal, reménykedéssel – azon az órán, fenn a Hegyen szerettem őket. Valamennyit. Fejek, fejek, fejek – ameddig csak ellátott a szemem. Ahogy ott együtt voltak, szerettem őket, elteltem az irántuk érzett szerelemmel, forróság öntötte el a keblemet. Minden áldozatra készen éreztem magam, hogy megváltsam őket.
Vajon a dac tett-e azzá, amivé lettem? Az ellenkezés szent indulata? A lázadás izgalma? Csak ily’ kevés lenne az ok? Ily’ semmi?
A csendet szerettem mindig, s most beszélnem kell. A magányra vágytam, s most mindegyre közöttük kell lennem. Gyűrűbe fognak, kérlelnek szóval, tekintettel: „Mondd! Tedd! Segíts!…”
Mindig is féltem ettől a szereptől. Ember vagyok, mint a többi, magam is segítségre szoruló, kétkedő, tehetetlen. De segítenem kell és hinni töretlenül. Éjszakánként riadalom gyötör, megfelelek-e várakozásuknak? Tudom-e tenni a dolgom holnap is, holnapután is, mindig, az utolsó óráig? És az utolsó óra! Lesz-e hozzá erőm! Beteljesítem-e a művet? És haszna lesz-e? Hiábavalóan cselekszem, vagy valóban üdvükre válik életem és valamennyi tettem?
Felnyitom a szemem, nem tudom, merre induljak. De már várnak a ház előtt, nincs idő töprengésre, nem latolgathatok semmit. Hisznek bennem – talán ez adja hitemet. Nevem az ajkukon; restellem magam, ismerem alkalmatlanságomat, de nem mutathatom. Nem szabad tudniuk, hogy olykor megingok, kishitűségüket nem tetézhetem. Amióta bemutattak a templomban, azóta nem hátrálhatok. Nincs bennem panasz, ám önelégültség sincsen. Csodálom a magabiztos tanítókat, de nem irigylem őket; nem kívánok a csalhatatlanok bőrében lenni. Megbékélten élek szorongásaimmal, kételyeimmel; megbékélten – magányosan.
Íme, hát magányosan mégis.
De nem magányos-e éppen így az önelégült is, a kicsinyhitű is?
Fáradt vagyok.
És fertelmes a hőség, szikrákat vet a homokon a nap, az olajfa ezüstös levelei megfonnyadtan csüngnek alá; szakállamba csordul homlokomról a veríték; talpam sajog az egész napos járkálástól, torkom kiszáradt, nyelvem duzzadt a sok beszédtől. Pihenni szeretnék magamban, ülni itt a tó közelében a fügefa alatt, ahol jár még valamicske szellő. Szenderegni szeretnék háborítatlanul. Ma már nem akarok vitatkozni a rabbikkal, nem akarom megérinteni a leprások sebeit, nem akarok szembeszegülni a gonosszal, nem akarom hallani a város zsivaját, a sok panaszt…
Vágyom ezt a csendes délutánt, ezt a gyermekkorra emlékeztetőt. Kisfiú koromban ilyen álmos délutánokon átballagtunk anyámmal Erzsébethez, leültünk a lugas hűsében a kőpadra; néztem a tompa fényeket a szőlőlevelek között; hideg kecsketejjel kínáltak, kortyoltam belőle, aztán elálmosodtam. Erzsébet halkan beszélt, anyám néha felkacagott, de menten elhagyta, ha látta szunyókálásomat. Lebegtem álom és ébrenlét között ártatlan részegségben; éreztem az érlelődő szőlő illatát…
Micsoda biztonság volt!
– Te vagy a megváltónk! – mondják.
Híre terjedt, hogy Simon Péter anyósát megszabadítottam a láztól. De megszabadítottam-e? Hitt benne, hogy megszabadíthatom, s én akartam, hogy higgye, így hát láztalan lett, felkelt, magára vette ruháját, s hálálkodva szolgált nekünk. Napszálltakor aztán elém hozták a többi nyomorultat is. Ott sóhajtoztak Péter háza előtt a porban; tágra meredt szemmel várták a csodát. Nem késlekedhettem. Közéjük mentem, sorra érintettem őket kezemmel. Nyomban feltápászkodtak, és kinyújtott karral fordultak utánam.
– Te vagy a megváltónk!…
Siettem be a házba; féltem. Féltem, hogy nem történt semmi. De utánam kiáltottak mind az öröm hangján, a vad, riasztó öröm hangján: „Te vagy a megváltónk!”
Megálltam ott, az ajtó előtt; hátamban éreztem tekintetüket. Megfordultam. Láttam őket gyógyultan; megindultak felém. Láttam szemükben a parttalan rajongást.
– Megálljatok! – kiáltottam rájuk.
Elcsitultak; s álltak értetlenül, moccanatlan.
– Megálljatok és hallgassatok – szóltam már csendesebben és remegő hangon, és szégyenkezve is hirtelen támadt riadalmam miatt. – Kérlek benneteket, térjetek vissza házaitokba…
Engedelmesen megfordultak, szétoszlottak. Ezt kívántam, s most mégis dermedten néztem engedelmességüket.
Besiettem a házba. A ház homályába. Felzaklatott mindaz, ami történt.
– Nagy az ő hitük! – lépett hozzám Simon. – Nagy a mi hitünk – tette hozzá szelíden.
– Hallgass, Simon! – szóltam rá kicsit keményebben, mint illett volna. Láttam, megbántódott.
– Kérlek – mondtam neki –, kérlek, Simon Péter, most hagyj magamra. Hagyjatok kicsit magamra.
Eltávozott. Hallottam, hogy odakinn suttogva magyarázza háza népének: „Fohászkodik…”
Nem fohászkodtam. Semmit sem csináltam, csak ültem kimerülten, zaklatottan.
Később észrevettem, hogy ezt mondogatom magamban: „Csak érdemes legyek rá! Csak érdemes legyek a hitükre!…”
Speaker: 
Szakonyi Károly