(a huron tó)

0:00
0:00

egy padban ültünk Bével, tízévesen, a bőre fehér volt; álmosan puha, fekete hajszálai mindig a homlokába hulltak; állandó jókedve mélyén volt valami elmulaszthatatlan szomorúság; néha megfogtam a kezét, néha hazakísértem, vittem a táskáját – nyilván ezt hívják a felnőttek gyerekszerelemnek. / Zsé viszont megőrjített. Éjszaka felébredtem, hogy érzem a bőre illatát. Naponta tízszer elmentem a házuk előtt, és fölnéztem az ablakra, amely mögött szobáját sejteni véltem. Ártatlan párduc. Szőke volt, de a bőre barna, mintha titokban télen is napozna; a köpenye két árnyalattal világosabb kék, mint a többieké, a derekához szabták, ez már szinte lázadás volt hatvanhétben, a derekához, amely karcsú volt és egyenes, és amelyet gyöngyökből szőtt indián övecske ölelt körül; ettől külön meg tudtam őrülni: Uncas és Magua egyszerre, a derék indián, tényleg, meg persze a másik is, a mocskos állat; volt egy Folkszvágen mikrobuszuk, nyilván azzal mentek a Huron tóhoz, azzal vitték oda azt a gőgös és nemes és édes arcot. Ha néha véletlenül rám pillantott, akkor úgy, mintha tudna rólam egy titkot, amivel mindenki előtt nevetségessé tehet. Mindig ott készülődött valami pimaszság a kissé durcásan egymáshoz préselt ajkai mögött; ha haragos volt, enyhe pír lepte el az arcát. / Egyszer érinthettem meg, a Várba kirándult az osztály, a Hadtörténeti múzeumot tekintettük meg, könnyű nyári élmény, s kijövet megbotlott, elesett a kaviccsal beszórt úton, felállt, de az arca még nem ébredt fel, és a halántékán, iszonyodva láttam, vértelen sebecske nyílt, és kiállt abból egy kicsi, véres kavics. Támogattam valakivel, néhány méteren át. / Tíz év múlva hívtam fel. Csodálkozott, folyamatosan; csodálkozott a telefonba, és fönt is, a Várban, amikor találkoztunk, hogyan jutottam az eszedbe, kérdezte, gyönyörű volt, a teste homokóra, mérte az eltűnt időt, valóban, valami piros-fehér, valószínűtlenül szűk ruha, piros övecske, ebédeltünk, és csodálkozott tovább, hazakísértem, abba a bizonyos házba, azt mondta, igyunk meg még egy teát, felmentem, puha, sárga köntösbe bújt, fölkuporodott az ágyra, és én megkérdeztem, tudja-e, hogy őrülten szerelmes voltam belé. / Azt hazudta, nem. / Hogy leköptem egyszer, csak arra emlékszik. / Hogy leköptem. / Meg, hogy nagyon rossz voltam, és irigyelt, mert egyedül járhattam iskolába. / Megittuk a teát, hazamentem, és megint eltelt vagy tíz év. / Rámköszönt egy sovány nő a Deák téren valamelyik sáros Karácsony előtt, a forgatagban; sovány, rosszul öltözött, szürke arcú nő, rossz nadrágban, és fogta egy négyévesforma gyerek kezét, azon is volt valami szomorú dzseki, néztem a nő szemét, én vagyok, mondta, valaki másnak az álmában voltunk. / Kérdeztem, hogy van. / Az arca olyan volt, mint húsz évvel azelőtt, mintha még nem tért volna meg az ájulásból. / A nővérem nagyon beteg, mondta, de úgy, mint aki magáról beszél. / Nem tudtam mit mondani. / Megfogta a gyerek kezét, elindult, és szorította, mintha azt a gyereket el akarná venni tőle valaki, mintha el akarnák venni tőle, de ő tudna valami biztos helyet. / Mintha vissza lehetne valahová menni.

 

Műfaj:  próza

Speaker: 
Németh Gábor