Füst Milánnal beszélget Tóbiás Áron 75. születésnapja alkalmából, 1963. július 17-én

TÁ: Milán bácsi, aki megírta A sanda bohócot, a Goldnágel Efraim kalandjait, hát ezt egy suhanc írta, nem a hetvenéves Füst Milán.

FM: Kérlek, nem tudom, hát mindegy, mindegy. Ma már mindegy. És az ember mihelyt meghal, akkor össze szabad téveszteni, hogy nem én írtam ám, ezt vagy azt, hanem Karinthy írta. Valami baj ebből nem származik, mert énrám nem sértő többé.

TÁ: Karinthyra sem, ő is elvállalná…

FM: Na, jó, de nem élünk már, tehát nem tudunk róla, teljesen mindegy. Hogy egy fántomnak áldozunk-e, hogy a névnek a fántomja... Platónról úgy beszélünk, mintha élne. Énvelem megtörtént egyszer Berlinben, hogy az utcán megyek, és eszembe jut egy mondás. Mondom, hű, de okos volt ez a Goethe, még ezt is tudta. S aztán este elmentem a Nemzeti Színházba, Berlinben, és ott a Wallenstein halálát adták. Nagyon rosszul, persze, mert naturalista módon ezt a koturnuszos darabot, egy versekben írt darabot prózai módon. Mint hogyha a borbélynál volna valaki, és ott beszélgetne. Hát nagyon rosszul. Egyszer csak ezt a mondást, kiderül, hogy a Wallensteinben van, és hogy nem Goethe írta, hanem Schiller. És én, literátus ember, összetévesztem, még ezt is Goethének tulajdonítom, ami Schillernek, mikor ez eszibe jutott, akkor azt hitte, hogy a világot megváltja, ez olyan okosság. Föl is írta rögtön, aztán belenyomta az egyik művébe, és akkor el volt ragadtatva, hogy na, ez világmegváltó. És akkor én még ezt is elvettem tőle, és Goethének tulajdonítottam. Hát mondd meg, meg van sértve ezáltal ő? Schiller nincs, mert ő nem létezik. Nem lehet megsértve, se Goethe nem lehet megsértve, hogy ez, vagy az, ááá! Szóval, halálom után, tessék, mindegy, Kutyi Mutyi írta. (…)

TÁ: Milán bácsi, mi az oka annak, hogy másod-, harmadrendű művek, másod-, harmadrendű íróktól, azok azonnal visszhangra találnak, apró görögtűzként, és elsőrendű művek pedig tíz-húsz-harminc évet várva – lásd Boldogtalanok – bukkannak fel ismét.

FM: Nem is tudom, hogy így van-e. Mert vannak könnyen érthető művészek és nehezebben érthető művészek. Petőfi például aránylag könnyen érthető művész volt, különösen a rossz munkái azonnal közkeletűek lettek. Edgar Allan Poe pedig nehezen érthető művész, aki közkeletű sose volt. Ma talán már beérett annyira, hogy az emberek elismerik, anélkül, hogy ismernék. De kevés verset írt, mert ez a kistermésű művészet, de a legnagyobbak közé tartozik. Nagyon nehezen érthető, kistermésű nagy művész. Egyébként, mint Hölderlin, annak is csak négy vagy öt verse van, de az a legnagyobb, a németség legnagyobb költője. Sokkal nagyobb költő, mint amilyen Goethe volt. Goethe a világ egyik legokosabb embere, de hogy olyan nagy művész volna, arról szó sincs. A Faust például nem művészi munka, csak rendkívüli kifejezőképességgel nagyszerű kifejezőképessége volt , egy filozófiai munka. Hát az se kis rang, hogy filozófia. Filozofikus munka. És az új kritika Goethét … a filozófusok közé is sorolja, és méltán. (…)

TÁ: Költő, drámaíró, novellista, esszéista, professzor, minden együtt és külön-külön is. Legalább öt-hat Füst Milánt ismerhet valaki, és ha nyugati nyelvekre csak egyet fordítanának, egy műfajbelit, az is meg lenne veled elégedve. Hát még így együtt! És vannak olvasóid, hidd el, akik csak az egyik oldaladat ismerik. Különösen a fiatalabbak. Hiszen a költő Füst Milán mióta hallgat már, és miért hallgat?

FM: Hát azért hallgat, mert nem tud verset írni.

TÁ: Miért nem tud verset írni, Milán bácsi?

FM: Azért, mert ahhoz egy különleges világának kell lenni. Néha kiáll az emberből a költő, és néha visszatalál a költészethez az ember. Úgyhogy … általában a lírának periódusai vannak. Rendesen egyféle mondanivalója van a költőknek. Éspedig ez az egy fiatalkorban indul meg, mert a líra az, amely fiatalkorban érik meg. Az a bámulatos dolog a lírában, hogy fiatalkorban kiérik egy lírai periódus. Na, most, a legtöbb lírikus miután az első lírai periódus lezajlott, tovább is lírikus akar lenni, csakhogy nem tud. Tehát utánozza saját magát. Ez még Adynál is fennforgott, ez a dolog.

Nálam körülbelül húsz évig, az első lírai periódus lezajlása után húsz évig nem jött semmiféle vershez ihletem. Tehát hallgattam, nem úgy, mint más, hogy imitálja magát, hanem hallgattam. Aztán jött egy második ihlete, egy második folyamata a lírának, sőt, még egy harmadik is volt idősebb koromban. És ez az egész. Ezért van nekem összesen csak hetvenegynéhány, hetvenkét versem. Mert a rosszakat nem adtam ki. Mert közben próbáltam én is írni valamit, ami közben nem tudtam már, hogy hogy kell. Elfelejtettem a módját, a lírai vers keletkezése nem volt bennem. Aztán megint visszataláltam hozzá, hogy, hogy kell azt csinálni és öregkoromban írtam a legszebbeket. Na, kész.

Speaker: 
Füst Milán