Élet és nem ezeket ismételgetik

0:00
0:00

(1)
Igyekszik hazafelé, már nem
emlékszem
    pontosan
honnan, edzésről talán, és arra
se, hogy
    hogyan,

nyilván a 75-ös trolival,
a jégpályánál
    leszáll,
ne félj, ne remélj, vissza-
hozva
    leszel,

én ezzel hozom vissza őt,
ez szépen
    visszahoz,
átvág keresztben a Hősök terén
a kisföld-
    alattihoz,

szalad az autók között, ezt
megengedem neki,
    azt hiszem
simán át is jut, átugrik a járdaszegély
mellett
    fölgyűlt vizen,

és olyan, tényleg, mint aki:
mintha semmitől
    se félne,
úgy jön, lelép a járdáról,
áll másnak
    a helyébe,

tízegynehány éves gyerek, nem tudom
vagy inkább
    nem ismerem,
már nem emlékszem vissza rá,
valahogy egy
    csapásra nem,

alig ábrándozik, akkor még
nem épp ez
    van soron,
és nem is bizonytalanodik el
a másik
    oldalon,

megáll egy kapunál, meg-
keresi a
    csengőt,
áll a házunk előtt, egy ablakra
néz, fölbámul az
    égre,

nézi egy
kicsit
    a felhőt,
aztán belép. Mi
végett. Mi-
    végre.

(2)
Ha kimegyek a ház elé, ropog a
februári hó
    alatt a jég,
most ez van, pont ez a kevés lesz
nekem épp
    mindenből elég,

kimegyek, aztán meg vissza, vagyis hát
inkább nem
    megyek ki,
nincs nagy jövés-menés, a jövéssel is úgy van,
hogy ide se
    nagyon jön senki,

a domb alatt nem is jártam még,
nem tudom,
    hogy pontosan mi
van ott, biztos erdő, meg egy
kanyargós autó-
    út itt maradni,

itt maradok, ez jó lesz, úgy is kell, úgy illik,
hogy legalább
    nekem tessék,
nem fogom számolgatni ami nincs, hogy mennyi
van hátra, hány
    milliárd egység,

maradok, nem véletlenül, de nem is
valami szelíd-
    vad elhatározásból,
nem szórakoztatom magam azzal, hogy hol lennék
még ennél is inkább
    valahol máshol,

majd nyilván olvad, kisüt, fölszárad,
aztán megint
    elázik szépen
az egész, itt ücsörgök a napon egy nem túl
kényelmetlen, de nem is
    kényelmes széken

egészen nyár középig, ha van egyáltalában közepe,
és nem csak
    vége a nyárnak,
és ha tényleg akad olyan még, akire
igazából ennyire
    sehol se várnak.

(3)
Ez egy világ, egy csinosabb darab,
nem mondhatni,
    hogy sok világok.
Egy oldal. Nyugodtan nem vadulnak,
nem csavarják
    fel a lángot.

Aki itt van, azt nem annyira, de
mégiscsak fizeti
    művészetért
a nem tudom, kicsoda. A többiek. Az
fizet, aki semmit
    sem ért.

Képgyár, képzelő-ipar, azok meg
makszimum képeket
    ha vágnak,
az én ebből egy árva szót sem értek fizet
az én pedig
    szarok rádnak.

Na jó, leállok erről a vonalról,
úgysem tudom
    jól elmondani
a nincs is mit. Hogy így van kitalálva. Pont
az van ki-
    találva, ami.

Ezt a létező legszebb leosztást.
Minden leosztások
    legszebbike.
Bombáznak is, az nem szép. 99.
március húszon-
    negyedike.

(5)
Itt mindenről ilyen pocsékul izgatott,
túlhevített
    hangon beszélnek,
úgy, mint akik ki vannak téve egy csomó,
szerencsére édes
    ízű veszélynek,

jól kidolgozott hangfekvésben, jó
sok pénzért
    kidolgozva,
van, akinek feladták, de van,
aki csak úgy
    magával hozta.

Itt olyan együtt-érzés kíséri
egyesek minden
    mozdulatát,
úgy van elosztva, hogy volna a test, és a
többiek azon
    a testen a kabát,

úgy van, hogy mindig az beszél, aki soha,
mert nem tud, de
    nem is hallgat,
és aki hallgatja, tátott szájjal örül
a fogalma sincs
    minek. A zajnak.

Aztán fölkel, ez is megvolt, lefekszik,
reggel indul, ha
    van, a dolga
után. Vagy nem az övé, de nem is hiszi, nem
oly buta. Tisztára,
    mintha volna.

Várja a váltást. Előbb még nem, csak délután felé,
várja, hogy valaki
    már váltsa le. Le vagy
föl. Vagy meg, vagy valami. Más. Néha egészen
jól megy el, néha
    alaposan kihagy,

azért ilyen, mert persze hogy van is, ilyen a
létezés, lehet, hogy
    mindig is ilyen.
Ki mit visz magával. Vagy csak magát. Én magam inkább
vonszolom, és
    más dolgát viszem.

Ezt is tudom, mindenki tudja jól,
próbálgatják, mégse
    vagyunk becsapva,
önként választjuk így, magunk, mintegy. Meglepetés.
A legszebb ajándékokat
    mindenki magától kapja.

A legjobbat majd magamnak adom. Még
hátra van. Mindig
    a jó van hátra.
Nem a legolcsóbb, tudom, de ahhoz képest
még nem is
    olyan drága.

(8)
És hogyha így ülsz, látod a
város
    másik felét,
egyszerre látod szemben azt a két lányt,
és látod
    a Fal helyét,

vadul építenek, fejlődés, romlás,
szépül, rom-
    bolás satöbb,
az egyik lány most épp feláll, kicsit
nevet, nevetgélnek,
    ez volt a szebb,

leszáll a Teherpályaudvarnál,
a másik még
    marad,
elég szép, tetszik az egész, érzi, hogy
nézem, nézem
    a Falat,

most az a játék, hogy közömbös, eljátssza,
hogy neki
    Scheiss Egal,
Lehrter Bahnhof, megindul a
szerelvény,
    indul és megáll,

ha így maradsz, denn so lange, so lang
auf matten
    Pfaden der Erde,
marad, egy hosszabban felújított
megálló, szépen
    föl(dre)seperve,

s ha így ülsz, így, kissé
oldalvást
    az ülésen,
látsz mindenfélét, mindent
látsz,
    mindent egészen.

 

Műfaj:  vers

Speaker: 
Kukorelly Endre