A búvár

0:00
0:00

Emlékszem, ifjan, de még férfikorom teljében is mennyire vonzott a magasság, szállni, szállni egyre feljebb és feljebb, mint dobáltam ki léghajóm kosarából a terhelő homokzsákokat, hogy emelkedhessem, beleszédültem a végtelenség mámorába! … Igen, emlékszem, néha milyen távol lett minden a lenti világból, időnként már meg is riadtam, félve, hogy egyszer csak elvesztem  kapcsolatomat a Földdel, s beleveszek az Űrbe, de hiúságból mégis és mégis emelkedtem… Aztán megismertem a déltengereket, a dűnés, enyhe partokat, az  áttetsző kék vizeket a korall zátonyok körül, a békés heverést a verőfényben, s már nem hiányzott annyira a fenti lég, megelégedtem a hangafüves plázsok nyugalmával, míg egy napon nem kezdett vonzani most már a tenger, a tenger mélysége.  Búvár lettem, a lenti világ vándora, hogy megtudjam, mi van odalenn a felszín alatt. És leszálltam, előbb csak a sekélyebb vizekbe, de aztán, ahogy teltek az évek,   egyre lejjebb és lejjebb merészkedtem, csodáltam és kutattam mind  szenvedélyesebben  az óceánt. Ahogy egykor a magasság, úgy csábított most már a mélység. Mindent tudni akartam arról, ami odalenn van, noha sejtettem, hogy nem szabad engednem a süllyedés örökös vonzásának, mert a víz alatti nyomás egy bizonyos szint alatt már nagyon is  veszélyes, de hittem, hogy ellenállok a mámornak. Fel-feljöttem hát a napfényes világba, hogy aztán újra lemerüljek, mégpedig mind mélyebbre és mélyebbre… Így élek most, óvatosan, noha  félek, hogy bármennyire is vigyázatos vagyok, kíváncsiságomban elkaphat a bódulat, pedig akkor könnyen odaveszhetek, hiszen senki sem tudja majd fogni odafenn, a széljárta dűnék dombhajlataiban  a jelzéseimet, s örökre elnyelhet a mély...

Speaker: 
Szakonyi Károly