Kritikák a színpadi változatokról

Hevesi Sándor és Török Sándor adaptációja

Regény a színpadon
 
Lehet-e ilyen formát megbontani veszteség nélkül? A transzponálás nem jár-e olyan szükségszerű áldozattal, amelyért minden átmentett eredmény kevésnek bizonyul? Nem többet veszít-e a regény, még a legkitűnőbb dramatizálás során is, mint amennyit a színpadtól nyerhet? Hevesi Sándor, aki a Pál utcai fiúk regényéből színdarabot írt, a legkiválóbb magyar dramaturg volt, és bizonyára maga sem mulasztotta felvetni ezeket a kérdéseket. S mégis vállalta a kockázatos feladatot, nyilván azért tette, mert a fenyegető nehézségek ismerete mellett sem tartotta kilátástalannak a merész kísérletet. Az ő munkájában nincs is hiba. Biztos érzékkel emelte át a színpadra a regény egyetlen kínálkozó drámai elemét: a Nemecsek motívumot; s eköré sorakoztatta mindazt a keretező, fejlesztő és erjesztő anyagot, amely a szöveghűség tiszteletben tartásával is színpadi hangsúlyt és akcióbeli jelentőséget kaphat. Egy-két apró, felesleges epizód beiktatását leszámítva igazán a lehető legjobbat adta.

(Részlet Kárpáti Aurél Főpróba után című tanulmánykötetéből)
 
*
 
Vannak regények
 
Hallhattunk olyan véleményeket, hogy ezt a művet színpadra vinni meddő kísérlet. Túlságosan regény ahhoz, hogy a színpadon megállhassa a helyét. Túlságosan szétterülő, hogy dráma lehessen belőle. Ha remény lenne a megvalósítására, akkor nyilván már magának Molnár Ferencnek eszébe jutott volna. Mi értelme van tehát a színpad Prokrusztész-ágyába kényszeríteni ezt az oly tarkán váltakozó, oly epikusan hullámzó történetet?
Vannak regények, amelyekből csak úgy süt a benne rejtőző dráma. Ez legtöbbször nem a teljes regény, hanem annak csak az egyik szála, rendszerint a főcselekmény szála, de ritkán a vezető cselekményszál egésze. A feladat éppen az: világosan felismerni a regény és a dráma cselekménye közötti különbséget. A jó eredmény kulcsa, hogy a jószemű dramaturg világosan ismerje fel, hogy a regény cselekményében hol vonul végig, néha epikus epizódok között el-eltűnve, néha közvetett mellékszálaktól meg-megszakítva a dráma cselekménye. Ilyenkor már csupán az átdolgozó merészségén (és természetesen tehetségén) múlik, hogy a regényből valóban dráma szülessék. Ha bátran mer válogatni, ha kíméletlenül elhagy mindent, ami nem tartozik szervesen a drámához, sommázva: ha a regényből tisztán emeli ki, szinte azt mondhatnám, életre operálja a drámai cselekményt és csak a drámai cselekményt, akkor megtörténhet, hogy a téma, művészi energiaveszteség nélkül egy másik műfajban az előzővel egyenértékű műként újjászületik. Csak ezt a misztikus kifejezést tudom használni: a regény témája a drámában reinkarnálódik. Ritka jelenség az ilyen! Nem is csoda. Hiszen ez az átalakító folyamat valósággal irodalmi alkímia. Ilyen műveknél aztán, mivel az új mű a teljesség érzetét kelti, a közönség sohasem követeli az elmaradt cselekményszálakat, kihullott epizódokat, semmibetűnt figurákat. A drámai teljesség elfeledteti azt, ami elveszett a regényből.
De vannak másfajta regények. Ezek másfajta színpadra alkalmazást is követelnek. Már az előbb mondottuk, hogy aki A Pál utcai fiúk-at csak egyszer is olvasta, az élénken emlékszik annak minden mozzanatára. Ilyen regény esetében életveszélyes a színpadi változatból bármelyik motívumot is elhagyni. A közönség csalódást érez és a csalódás egyenlő a bukással. Amikor Török Sándor A Pál utcai fiúk színpadra alkalmazására vállalkozott, tudnia kellett, hogy itt a közönség nem a teljesség hatását várja, hanem valóban a teljességet. Ez eleve kizárta azt, hogy A Pál utcai fiúk a regényből drámává alakuljon át. A vállalt feladat csak az lehetett: a grundért folytatott harcot minél maradéktalanabbul átmenteni a színpadra. Tehát a lehető legjobb dramatizálás.
Látható, hogy a regényt dramatizálni és a regényből drámát alkotni, két különböző dolog. A regényből fogant dráma rendszerint egy művész  néha maga az író, gyakrabban egy másik író: az átdolgozó akaratából születik.
A regényből született dráma mint mondottuk elvet mindent, ami az új műfajban fölösleges, tehát ami a teljes átlényegülést gátolja. A dramatizálás, az iránta támasztott követelményeknél fogva köteles a regényből minél többet átmenteni a színpadra.

(Részlet Apáthi Imre A Pál utcai fiúk színpadon című tanulmányából)