Zene

Mintha egy lengyel kastély félhomályos,
gótívű cintermében hallanám a
mennyei hangot, átható világos
gyönyörrel tölt el valami szonáta,
s oly szenvedéllyel a szép zongorista
hölgy iránt, mintha ő volna a tiszta,
a kinti fényt kioltó testi áram,
ami a benti sötétet kigyújtja,
csupán a repkény hidegtüzü árnya
izzott az esőcseppes ablakokban,
talán előző életemben történt,
s lentről egyszerre sose látott örvény
ragadt magával, elsodort a termek,
az avarszagú urak, asszonyságok
köréből, hogy a halálba szeressek,
amíg hallom, s oly éteri világot
tárt föl, amit már nem értek, csak érzem
a lét isteni részét az egészben.