Időtlen mályva

Nyaram virágos bokrát, mintha tél sem
sújtaná máskor, nem láttam enyészni,
megújulni, csak ahogy terebélye
pompáját évről évre megismétli
egyformán, mégsem unalmasan, csöndben
telítődöm az árnyas örökzölddel,
s már kezdeném a fehérszirmú verset,
de elszáll rögtön, mert folytathatatlan,
ha nincs szavam az első anyanyelvhez,
melyet a beszéd előtt megtanultam,
tétova illat csupán, illó fények,
bujócskái az áldott békességnek,
nincs eseménye, tárgya, szép csodában
rejlő talányos magunkbavalóság
föloldódása egymás mivoltában,
páros hűségre hasonlít leginkább,
és csak kettőnkre tartozik a titka,
miért van nyitva akkor is, ha csukva.