Napimádó

Ott napozott a nyári kert zugában,
szemérmetlenül szép volt, mint a rózsák,
szemérmére szabott fürdőruhája
alig nagyobb egy óriás sziromnál,
bár leginkább szűz tenyeremhez passzolt
volna a messziről jött pesti asszony,
ketten láttuk, én meg az öreg Isten,
örült az Úr, mert visszaigazolva
találta benne mesterművét, én meg
parázna szívvel feledkeztem buja
verőfényében, mintha párja lennék,
s kamaszfővel folytatnám a teremtést,
s akkor a néma rózsa éjszakája,
ahogy helyette behunyt szemmel érzek,
döbbentett rá, a mélység vajudása
veti világra ezt a fényességet,
amit csak látok, ő meg csak világít
vakon, a legsötétebb éjszakáig.