Petri György életrajza

(1943–2000)

1943. december 22-én született Budapesten. A család eredete a történelmi Magyarország nemzetiségi sokszínűségét mutatja: szerb, zsidó kereskedők, bunyevác parasztok éppúgy akadnak ősei között, mint sváb, szlovák, morva telepesek. Szülei a mai Vajdaság területén ismerkedtek össze, házasságkötésük után, hosszú éveken át (1941-ig) Belgrádban éltek, a második világháború idején menekültek Budapestre. 1945 után anyja polgári alkalmazottként a Magyar Néphadseregnél dolgozott, apja, korai haláláig, üzletkötő volt. Nevelődésében fontos szerephez jutott a rokonság: anyai ágon a nagyszülők és nagynénjei figyelme, gondoskodása, apai ágon pedig a szétszóródott család tagjainak változatos élettörténetei, amelyek egzisztenciális és históriai tapasztalatokat egyaránt közvetítettek a számára. Budán, a Vízivárosban kezdte el iskoláit, majd az ugyancsak budai Toldy Ferenc Gimnázium tanulója lett.
Több interjújában is megemlíti, hogy viszonylag korán, már 11-12 évesen a költői hivatás foglalkoztatta, bár nem annyira a közlésvágy fordította ez irányba, mint inkább a nyelvben rejlő izgalmas lehetőségek vonzották. Nemzedékéhez képest igen hamar nyílt meg előtte a publikálás lehetősége: első verseit a hatvanas évek legelején az Élet és Irodalom és a Kortárs közölte. Ezekkel a művekkel szinte már megjelenésük pillanatában elégedetlen volt (soha nem is engedte újraközölni őket), utólagos kommentárja szerint azért, mert úgy érezte, hogy József Attila nyomait követve olyan úton indult el, amely neki járhatatlannak bizonyult.
Több évig föl is hagyott a versírással, s leérettségizve igen különböző pályaelképzelései támadtak: előbb orvos – jelesül pszichiáter – szeretett volna lenni, ennek érdekében segédápolóként dolgozott Intapusztán, a Benedek István könyve révén Aranyketrecként elhíresült elmegyógyászati intézményben, később pedig a közgazdász és a jogász hivatás is csábította. A gimnázium és a végleges pályaválasztás közötti senki földjén segédmunkás is volt az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál, korrektori munkákat vállalt és egyszerű érdeklődőként be-bejárt a pesti Bölcsészkar filozófiaóráira. 1966 őszétől aztán az Eötvös Loránd Tudományegyetem beiratkozott hallgatója lett, magyar–filozófia szakon. Itt különösen Márkus György és Simon Endre filozófiatörténeti kurzusai voltak rá inspiráló hatással. Élete későbbi alakulása szempontjából kiemelkedő jelentőségű, hogy az egyetemen ismerkedett meg nemzedékének azon csoportjával, amelyik akkoriban az idős Lukács György hirdette „marxizmus reneszánsza” program jegyében kívánt dolgozni. Ez a szellemi választás ugyanis a hatvanas évtized derekán nem csupán igényesebb, a vulgarizált tantételeket felülvizsgáló gondolkodói magatartást jelentett, hanem politikai állásfoglalást rejtett: a marxizmus humanisztikus alapelveit szembesítette a magát szocialistának deklarált rendszer álszent gyakorlatával.
1966–67 fordulóján zajlott le lírikusi magára találása, ekkor született művei már első kötete anyagának szerves részét alkotják. Ebben a folyamatban számos tényező játszott szerepet, voltaképpeni pályakezdésére visszatekintve a szellemiek közül ő maga rendszerint hármat szokott kiemelni; az egyik 1966-ban kötött barátsága Várady Szabolccsal, akinek korabeli versei jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy homályosan körvonalazódó költői elképzelése határozottabbá váljon; a másik a világlíra két „konzervatívan modern” nagyságának: Thomas Stearns Eliotnak és Konsztantinosz Kavafisznak fölszabadító hatása – műveik a hatvanas évek folyamán sorra megszólaltak magyarul, főként Vas István, Kálnoky László, Weöres Sándor, Somlyó György tolmácsolásában –; a harmadik pedig Dante Vita nuovájának elmélyült tanulmányozása, ez utóbbi különösen az első kötet, az 1971-ben kiadott Magyarázatok M. számára formájának kialakításában játszott nagy szerepet.
Saját lírikus személyiségének megteremtése-megtalálása nem teljesen párhuzamos politikai, világnézeti pozíciójának változásaival. 1968-ban a katonai intervenció a szocialista rend reformjára készülődő Csehszlovákia ellen minden illúzióját eloszlatta a hazai hasonló tartalmú politikai kísérletek esélyeit illetően, egyik mestere, Márkus György, valamint barátai, Bence György és Kis János kéziratban maradt közös művükben pedig a marxizmus gondolatrendszerének súlyos belső ellentmondásaira irányították a figyelmét. Föladta ugyan a koherens világkép iránti igényét, de nem változtatott azon az elhatározásán, hogy a lírát életformaként műveli. Ezért nem is nagyon szorgalmazta tanulmányai formális lezárását, nem szerzett filozófusdiplomát, hanem az egyetemtől megválva változatos alkalmi munkákból tartotta fönn magát (kérdezőbiztos volt különböző szociológiai vizsgálatokban, név nélkül annotációkat írt a könyvtárosok számára készülő Új könyvek című tájékoztató kiadványba, számos filmben működött közre hol statiszta minőségben, hol karakteres figurák megformálójaként, hol pedig szellemi alkotótársként).
1974-ben látott napvilágot második verskötete Körülírt zuhanás címen, s a kiadás ténye azt jelentette, hogy lírikusi jelenlétét az irodalmi élet irányítói, bár nem valami lelkesen, de eltűrik. Igaz, a költő ekkor még inkább csak áttételesen érzékeltette politikai nézeteinek radikalizálódását, noha nem egy szolidaritási gesztusa a rendszer üldözötteivel, például Haraszti Miklóssal, Kemény Istvánnal, a Konrád–Szelényi alkotópárossal már előrevetítette a későbbi nyílt konfrontációt. Ezt a „patthelyzetet” mindkét fél nehezen viselte, Petri lírája folyamatosságával fizetett érte: a második kötet megjelenése után évekig nem írt verset, a kulturális funkcionáriusok pedig igyekeztek nem tudomást venni a kényelmetlen jelenségről és arra törekedtek, hogy lehetőleg minél inkább a periférián tartsák.
Az úgy-ahogy rejtett politikai célzások, gesztusokban kifejeződő véleménynyilvánítások korszaka 1977-től fokozatosan lezárult; ez év januárjában – a Szabad Európa nyilvánosságát vállalva – a költő aláírta azt a nyilatkozatot, amelyben harmincnégy magyar értelmiségi fejezte ki szolidaritását a cseh polgárjogi mozgalommal, a Charta 77 kibocsátóival. Két évvel később egy hasonló jellegű, de jóval szélesebb körű tiltakozó akció aláírói között is ott a neve, közben tevékenyen segítette a szamizdat kiadványokként vállalt kéziratos irodalom (például a Bibó-emlékkönyv) létrejöttét, terjesztését. 1981 végén egyik alapító szerkesztője lett a már stenciltechnikával előállított Beszélő című folyóiratnak, amely a nyolcvanas évek folyamán a legtekintélyesebb szamizdat orgánummá vált.
Az öncenzúra bármily áttételes formáinak felszámolása, a mindent a nevén nevezés elszántsága is közrejátszott abban, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján ismét megszaporodtak a versei: ezeket azonban az állami könyvkiadás annyi csonkítás árán lett volna hajlandó közreadni, amennyi túlment az ésszerű megalkuvás határán, ezért a költő úgy döntött, hogy szamizdat kiadványként jelenteti meg őket, így lett 1981-ben az Örökhétfő című kötet az AB Független Kiadó egyik első produktuma. Teljesen mégsem szorult ki az ideológiailag ellenőrzött nyilvánosságból, a hetvenes évek vége felé a jugoszláviai Új Symposion, később a Mozgó Világ, a Magyar Nemzet, a Kortárs közölte néhány versét.
Szigorúan záruló cenzurális tiltás akkor sújtotta, amikor 1984-ben New Yorkban megjelent kötetében (Hólabda a kézben) publikálta Leonyid Iljics Brezsnyev halálára írt versét. Politikai és versírói aktivitása kisebb-nagyobb pulzálásokkal folytatódott a nyolcvanas években; újabb verseinek gyűjteményét is szamizdat formában bocsátotta közre 1985-ben Azt hiszik címmel. Még a Kádár Jánost leváltó pártértekezlet után is húzódott-halasztódott újbóli föltűnése az állami könyvkiadásban. 1988-ban a Szépirodalmi Könyvkiadó felkérte ugyan válogatott verseinek összeállítására, de a skandalumnak számító versek ebben sem jelenhettek meg, maga a gyűjtemény végül csak 1989-ben látott napvilágot Valahol megvan címmel.
A rendszerváltás folyamatában részint megélénkült politikai tevékenysége – részt vett a Szabad Kezdeményezések Hálózata szervezésében, a Szabad Demokraták Szövetsége alapításában –, részint pedig egyre jobban függetlenedett a politikai színtértől, költőként teremtett magának egzisztenciát. Bár 1994 őszén az önkormányzati törvény módosítása miatt kilépett a Szabad Demokraták Szövetségéből, politikai véleményének publikus megfogalmazásáról sem előtte, sem utána nem mondott le, publicisztikáiból, a vele készült interjúkból jól nyomon követhető az állásfoglalása szinte minden fontos aktuális kérdésben.
1990-ben a válogatott kötetből elhagyott verseket publikálta Ami kimaradt címen, 1991-ben pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó vállalkozott a teljes addigi költői életmű prezentálására. Később a Jelenkor Kiadó gondozta újabb könyveit: a kilencvenes évek termését tartalmazó két kötetét (Valami ismeretlen, 1991; Sár, 1993), Molière-fordításait (1995) és az újabb életműösszegzést (Versek, 1971–1995).
Verseiből, visszaemlékezéseiből öt nagy szerelem képe rajzolódik ki. Fiatalkorában romantikusan végletes érzelmek fűzték Kepes Sárához, aki kapcsolatuk egyik válságos periódusában öngyilkos lett. Első felesége Mosonyi Alíz volt, akitől Anna nevű lánya született. Második felesége, Harsányi Éva fia, Petri Lukács Ádám édesanyja. A politikai aktivitással telt másfél évtized során állhatatos, szívósan leleményes társra lelt, aki Maya néven annyira költői jelenséggé változott a művekben, hogy blaszfémia lenne a polgári névformája szerint említeni. A rendszerváltás utáni időszakban pedig szenvedélyes ragaszkodássá teljesült régi ismeretsége Pap Máriával.
1998-ban bizonyosodott be, hogy garatrákja van. Szervezetét egyre mohóbban emésztette a halálos kór, szellemi integritását azonban a súlyos megpróbáltatások sem kezdték ki: 1999-ben kötetbe szerkesztette a legutóbbi életmű összegzés óta született verseit, amely még ugyanez évben meg is jelent a Magvető Kiadónál Amíg lehet címen. A kötet anyagának lezárása után is rendszeresen publikált verseket főleg a Holmiban (e folyóiratnak az indulása, 1989 ősze óta szerkesztőbizottsági tagja volt), a Jelenkorban, valamint az Élet és Irodalomban.
2000. július 16-án halt meg, temetése július 22-én volt Dunaalmáson: a ravatalnál Réz Pál, a sírnál Várady Szabolcs búcsúztatta.
Külső-belső történésekben egyaránt mozgalmas életút rövid összefoglalása ez a biográfia, amelynek érvényességi határait maga a költő jelöli ki egyik kései versében:
 
„A versen kívül nincsen életem:
a vers vagyok.”
(Vagyok, mit érdekelne)
 
 
Fontosabb díjak, elismerések:
 
1986 – az Európa Könyvkiadó Nívódíja
1988 – a Mikes Kelemen Kör Díja (Hollandia) 
1989, 1994 – Déry Tibor-jutalom 
1989 – A Jövő Irodalmáért Díj   
1990 – József Attila-díj
1990 – az Örley Kör Díja
1991 – Az Év Könyve-jutalom
1992 – a Soros Alapítvány Életműdíja
1995 – Nagy Imre-emlékplakett
1995 – Weöres Sándor-díj (Soros Alapítvány)
1997 – Kossuth-díj
1997 – Nicolaus Lenau-díj
1998 – Pro Urbe Budapest
1998 – Üveggolyó-rend (Írók Boltja)
 
 
Az életrajzot Lakatos András írta.
A szerző fényképét Szilágyi Lenke készítette.